2013. március 30., szombat

Story 17

Sziasztok. Szörnyen röstellem magam amiért, hosszú idő után, csak most hozom csak a "Csak egy perc" c. novella folytatását. De sajnálatos módon megfeledkeztem róla mindannyiszor, ahányszor belekezdtem. :S De most itt van a folytatása, ami egyben az utolsó rész is ebből a történetből. Amely bár igaz nem lett olyan hosszú, de csak remélni tudom, hogy tetszeni fog majd nektek. 
Nem kívánok egyebet, mint csak hogy kellemes olvasást nektek, és Kellemes húsvéti ünnepeket! ;)


Szeretettel: Love_Day


Csak egy perc


5. fejezet

Hihetetlen, hogy a napok milyen gyorsan eltudnak telni úgy a fejünk fölött, hogy észre se vesszük, amikor olyas valakivel töltöd az idődet, akivel igazán jól érzed magad. Akivel való önmagad lehetsz.

Velem is ez történt. Nem is törődtem a napok múlásával, csak is arra összpontosítottam, hogy elég időt tudjak tölteni a nővéremmel, a leendő sógorommal, és az egyetlen olyan személlyel, aki megmutatta nekem, hogy milyen is a testi szerelem, és milyen önmagamnak lenni.
Ez a személy lett az első férfi az életemben, akinek az emlékét örökké a szívemben fogom őrizni, még úgy is, hogy tudom, megvan annak az esélye, hogy talán a holnapi napon mondunk egymásnak, utoljára búcsút.
Eme gondolatra, a szívem összeszorul, s a torkomban pedig egy hatalmas gombóc kezd el keletkezni.
Mielőtt utat engedhetnék a könnyeimnek, kimászok a takaró alól, majd az éppenséggel a lábam mellett heverő, inget kapom magamra, amelyen miután begombolok pár gombot, halkan az ajtóhoz lépek, amin kilépve, a konyha felé veszem az utat.

A konyhába érve feloldom a lámpát, majd a teáskannába eresztek vizet, amelyet fel is rakok főni. Amíg a tea vize forr, addig felrugaszkodom a konyhapultra, és a gondolataimba merülök...

Messze sem hittem volna, hogy egy két hét itthon lét alatt, olyan közel fogok engedni valakit magamhoz, mint Robot. Pedig megfogadtam, hogy színésszel avagy híresebb férfival nem fogok kezdeni, de Rob... ő, más. Ő úgy vonzott magához, mint ahogyan, más eddig nem.
Mellette szabad, kiegyensúlyozott és ami a legeslegfontosabb, önmagam lehettem.
Boldog lehettem mellette anélkül, hogy megfojtottuk volna egymást. A délutánokat, avagy amikor tovább tartott a munkája, akkor az estéket igyekeztük egymással tölteni.
Általában a másikunk testének a felfedezésével voltunk elfoglalva, de sok időt szántunk arra, hogy meg ismerhessük egymást.

Ahogyan én magamról, úgy ő is elég sokat mesélt magáról. Én arról, hogy miért akartam, és miért lettem gyalogos, ahogyan ő is arról, hogy miért lett belőle színész.
Elmondása szerint, amikor még kicsi volt, és a szülei veszekedni kezdtek, ő pedig, hogy csillapítson a feszült helyzeten  utánozni kezdte őket. S onnantól kezdve, másokat is utánzott, ami még nagyobb kedvet adott neki arra, hogy egyszer egy elismert színész válhassék belőle. Ami úgy tűnik, meg is történt.

Rég nem éreztem magamat ilyen szabadnak és boldognak, mint az elmúlt két hétben, ami leginkább Rob érdeme.

Kedvelem ez már holtbiztos, de tudom és érzem, hogy ami köztünk kialakult, az már jóval több, mint holmi alkalmi kapcsolat, s baráti kötelék, és éppen ez miatt szorul össze a szívem.

Hiányozni fog, és nem akarom elveszíteni őt. Ahogyan azt sem akarom, hogy valaki másé legyen, akinek nap mint nap, mosolyt csalna az arcára. Akit ölelne, és csókolna...
De nem kérhetem arra, hogy várjon rám... mert azt sem tudhatjuk biztosan, hogy fogunk –e még valaha találkozni.

El kell őt engedned. – suttogja egy aprócska hang a fejemben. – Tudom, de annyira nehéz...

-          Hé, te miért nem alszol mellettem? – kérdi egy bársonyos hang közvetlenül közel hozzám, mire megborzongva térek vissza a jelenbe, és kinyitom a szemeimet.
-          Nem tudtam aludni, így gondoltam, csinálok teát, ami már mindjárt kész is – felelem miközben lerugaszkodom a pultról, és az előkészített filtert a vízbe csöpögtetem.

Miután elkészült a tea, a Rob által kikészített két bögrét teleöntöm, amit a két kezünk közé fogva, a nappali kanapéján foglalunk helyet, közvetlenül egymáshoz bújva.
Aprót kortyolva a teából, egy szomorú sóhaj hagyja el a számat.

-          Mi a baj? – kérdi, Rob miközben leteszi a bögréinket az asztalra, és az ujjaival közzé fogva az államat, maga felé fordít.
-          Nem lényeges, csak ölelj magadhoz szorosan.

A kérésemet minden további szó nélkül teljesíti is, mire még közelebb bújok hozzá. A kezeivel a hátamat, és a hajamat simogatja, ami annyira ellazít, hogy a szemeim egyre hosszabb ideig maradnak leragadva, mígnem véglegesen az álmok mezeire nem lépek...

A másnap délelőtt hitpergyorsasággal elrepült, amelynek egyikünk sem örült. Látva nővérem és Kellan szomorú, Rob fájdalmat sugárzó tekintetét kis híján könnyeket facsar ki belőlem, ha nem sikerült volna visszatartanom őket.

-          Épp hogy csak most jöttél, és már el is mész – zokogta a fülembe nővérem  amikor búcsúzkodni kezdünk közvetlenül a házunk előtt megálló taxi mellett. – Hiányozni fogsz.
-          Ahogyan te is nekem, Nik – szorítom őt még közelebb magamhoz, majd amikor elengedjük egymást, Kellan hatalmas karjai között találom magam. – Aztán vigyázz a nővéremre, vagy különben velem fog meggyűlni a bajod! – fenyítem meg játékosan.
-          Az életemnél is jobban fogok vigyázni rá, Kris – ígéret hangzik a hangjában amikor elenged. – Hiányozni fogsz.
-          Te is nekem, nagy mackó  – bokszolok bele a vállába, majd végül a harmadik és egyben az utolsó személy felé fordulok, aki nem törődve semmivel és senkivel sem, szorosan a karjai közé kap és úgy veti rá magát az ajkaimra, mint egy éhes fenevad a zsákmányára.

Ahogyan csak tudom viszonozom a csókját, majd kibújva a karjai közül beszállok a taxiba, és mielőtt a sofőr indítana, ezzel a két szóval búcsúzom Robtól:

-          Ég veled! – köszönök el, és arra utasítom a sofőrt, hogy indítson a reptér felé...

***

Fél órával később...

Miközben arra várok, hogy bemondják a reptéri hangszórókba a gépemre való felszállási engedélyt, szomorúan és egyben elkeseredetten hunyom le a szemeimet, amikor azt látom magam körül, hogy párok sokai, hogyan ölelik és csókolják egymást.

Nekik miért ilyen könnyű? Nekik miért ilyen egyszerű és normális az életük? – kérdem magamtól, hol ott tudom, hogy éppen azért, mert ők nem azért utaznak el mérföldekre, hogy a hazájukért szálljanak szembe az ellenséggel, ahogyan én azt tenni készülök.

Igaz könnyű szerrel megtehetném azt, hogy visszavonuljak és Los Angelesben éljek ameddig úgy tartaná kedvem, de még sem teszem. Nem teszem, mert a szívemet vissza – vissza húzná a gyaloglás, amely az apám révén az életem részévé vált.

Mikor bemondják a hangosbemondókba, hogy fel szállhatunk a gépre, már épp a terminálnál álló sorba szándékoznék beállni, amikor hirtelen egy ismerős hang üti meg a fülemet, amely a nevemet kiálltja.

-          Kristen! – egyre közelebbről hallhatólag a hang, az a bársonyos hang amely minden egyes pillanatban, egyfajta jól eső bizsergést kelt a szívemben és a gyomromban egyaránt.

Kiállva a sorból, amikor megpillantom Robot, hitetlenkedő tekintettel vizslatva őt ledobom a vállamról a táskát, majd egyenesen karjaiba vetem magam. Ő ekkor szorosabban fonja körém a kezeit, miközben megpördül párosunkkal.

-          Nem akarom, hogy elmenj, de... – enged el épp annyi távolságnyira, hogy az arcomat a két tenyere közé tudja venni - ... tudom, hogy ez a te kötelességed, az életed.
-          Rob én... – felelni szándékoztam volna erre, ám ő a következő mondataival, amelyekben ott csengett az ígéret belém fojtotta a szót.
-          De, nem akarom, hogy ami köztünk van az így és most ezen a napon véget érjen. Tudom, hogy úgy gondolod talán a mai nap lássuk egymást utoljára, de én nem így gondolom, mert hiszem, hogy visszafogsz térni, és én várni fogok rád. Ha kell, akár egy örökké valóságik is.

Mivel egy árva szó sem jött ki a számon, így az ajkaira hajolva minden érzelmemet belesűrítve, megcsókolom őt, amit ő nem is rest viszonozni. Amikor utoljára felszólítanak arra, hogy szálljak fel a gépre, egy utolsó csókot nyomva Rob ajkaira, a vállamra kapom a táskám, vissza sem nézve a terminál felé közeledem, majd felszállva a gépre, magam mögött hagyom Los Angelest, vele együtt a nővéremet és sógoromat, és nem utolsó sorban azt a férfit, aki rabul ejtette a szívemet...

  Egy évvel később...

Egy év eltelte után, amikor megkaptuk a nővérem esküvői meghívóját, apával együtt eltávot véve, úgy döntöttünk, hogy most hozamosabb időre térünk haza. Haza az igazi otthonunkba, amely nem más hol van, mint Los Angeles szívében.
Amikor leszállunk a Los Angelesi reptéren és a terminál felé közeledünk, érzem amint a szívem a torkomban ver az idegességtől és attól a kérdéstől, hogy vajon Rob betartja –e az egy évvel ezelőtti, nekem szánt ígéretét?
Azonban a kezdeti idegességem azon nyomban el is párolog, amikor megpillantom a terhesen ránk váró nővérem és Kellan mellett, azzal a térdremegtető féloldalas mosolyát felém virító Robot, kinek a hatalmasra tárt karjaiba futok.

-          Hát mégis eljöttél – motyogom boldogan, amikor az arcára emelem a tekintetem.
-          Hiszen megígértem, hogy várni fogok rád. Nem? – kérdezi mosolyogva.
-          De – bólintok rá nevetve, mire az ajkaimra hajolva a következő szót suttogja:
-          Szeretlek.
-          Én is szeretlek, Rob! – viszonozom a vallomását, ahogyan a csókját is.
-          Mindig várni fogok rád – suttogja az ajkaimba, és újra megcsókol.

S bár nem tudhatom biztosan, hogy valóban mindig várni fog rám, azonban ameddig ezt fogja mondani nekem, és itt lesz amikor én mindannyiszor hazatérek, hinni és remélni is fogom, hogy az az ígéret amit nekem tett és tesz, azt be is fogja majd tartani...


Vége

1 megjegyzés:

  1. Szia!

    Nagyon tetszett a befejező rész. Rob nagyon szereti Kris, ha vár rá amíg úgy nem gondolja, hogy visszavonul. :)
    Nagyon jó volt ez a kis történet. :)

    Nóci

    VálaszTörlés