Nem kívánok egyebet, mint csak hogy kellemes olvasást nektek, és Kellemes húsvéti ünnepeket! ;)
Szeretettel: Love_Day
Csak egy perc
5. fejezet
Hihetetlen,
hogy a napok milyen gyorsan eltudnak telni úgy a fejünk fölött, hogy észre se
vesszük, amikor olyas valakivel töltöd az idődet, akivel igazán jól érzed
magad. Akivel való önmagad lehetsz.
Velem
is ez történt. Nem is törődtem a napok múlásával, csak is arra
összpontosítottam, hogy elég időt tudjak tölteni a nővéremmel, a leendő
sógorommal, és az egyetlen olyan személlyel, aki megmutatta nekem, hogy
milyen is a testi szerelem, és milyen önmagamnak lenni.
Ez
a személy lett az első férfi az életemben, akinek az emlékét örökké a szívemben
fogom őrizni, még úgy is, hogy tudom, megvan annak az esélye, hogy talán a
holnapi napon mondunk egymásnak, utoljára búcsút.
Eme
gondolatra, a szívem összeszorul, s a torkomban pedig egy hatalmas gombóc kezd
el keletkezni.
Mielőtt
utat engedhetnék a könnyeimnek, kimászok a takaró alól, majd az éppenséggel a
lábam mellett heverő, inget kapom magamra, amelyen miután begombolok pár
gombot, halkan az ajtóhoz lépek, amin kilépve, a konyha felé veszem az utat.
A
konyhába érve feloldom a lámpát, majd a teáskannába eresztek vizet, amelyet fel
is rakok főni. Amíg a tea vize forr, addig felrugaszkodom a konyhapultra, és a
gondolataimba merülök...
Messze
sem hittem volna, hogy egy két hét itthon lét alatt, olyan közel fogok engedni
valakit magamhoz, mint Robot. Pedig megfogadtam, hogy színésszel avagy híresebb férfival nem fogok kezdeni, de Rob... ő, más. Ő úgy vonzott magához,
mint ahogyan, más eddig nem.
Mellette
szabad, kiegyensúlyozott és ami a legeslegfontosabb, önmagam lehettem.
Boldog
lehettem mellette anélkül, hogy megfojtottuk volna egymást. A délutánokat,
avagy amikor tovább tartott a munkája, akkor az estéket igyekeztük egymással
tölteni.
Általában
a másikunk testének a felfedezésével voltunk elfoglalva, de sok időt szántunk
arra, hogy meg ismerhessük egymást.
Ahogyan
én magamról, úgy ő is elég sokat mesélt magáról. Én arról, hogy miért akartam,
és miért lettem gyalogos, ahogyan ő is arról, hogy miért lett belőle színész.
Elmondása
szerint, amikor még kicsi volt, és a szülei veszekedni kezdtek, ő pedig, hogy
csillapítson a feszült helyzeten utánozni kezdte őket. S onnantól kezdve,
másokat is utánzott, ami még nagyobb kedvet adott neki arra, hogy egyszer egy
elismert színész válhassék belőle. Ami úgy tűnik, meg is történt.
Rég
nem éreztem magamat ilyen szabadnak és boldognak, mint az elmúlt két hétben,
ami leginkább Rob érdeme.
Kedvelem
ez már holtbiztos, de tudom és érzem, hogy ami köztünk kialakult, az már jóval
több, mint holmi alkalmi kapcsolat, s baráti kötelék, és éppen ez miatt szorul
össze a szívem.
Hiányozni
fog, és nem akarom elveszíteni őt. Ahogyan azt sem akarom, hogy valaki másé legyen, akinek nap mint nap, mosolyt csalna az arcára. Akit ölelne, és
csókolna...
De
nem kérhetem arra, hogy várjon rám... mert azt sem tudhatjuk biztosan, hogy
fogunk –e még valaha találkozni.
El kell őt
engedned.
– suttogja egy aprócska hang a fejemben. – Tudom,
de annyira nehéz...
-
Hé,
te miért nem alszol mellettem? – kérdi egy bársonyos hang közvetlenül közel
hozzám, mire megborzongva térek vissza a jelenbe, és kinyitom a szemeimet.
-
Nem
tudtam aludni, így gondoltam, csinálok teát, ami már mindjárt kész is – felelem
miközben lerugaszkodom a pultról, és az előkészített filtert a vízbe
csöpögtetem.
Miután
elkészült a tea, a Rob által kikészített két bögrét teleöntöm, amit a két
kezünk közé fogva, a nappali kanapéján foglalunk helyet, közvetlenül egymáshoz
bújva.
Aprót
kortyolva a teából, egy szomorú sóhaj hagyja el a számat.
-
Mi
a baj? – kérdi, Rob miközben leteszi a bögréinket az asztalra, és az ujjaival
közzé fogva az államat, maga felé fordít.
-
Nem
lényeges, csak ölelj magadhoz szorosan.
A
kérésemet minden további szó nélkül teljesíti is, mire még közelebb bújok
hozzá. A kezeivel a hátamat, és a hajamat simogatja, ami annyira ellazít, hogy
a szemeim egyre hosszabb ideig maradnak leragadva, mígnem véglegesen az álmok
mezeire nem lépek...
A
másnap délelőtt hitpergyorsasággal elrepült, amelynek egyikünk sem örült. Látva
nővérem és Kellan szomorú, Rob fájdalmat sugárzó tekintetét kis híján könnyeket
facsar ki belőlem, ha nem sikerült volna visszatartanom őket.
-
Épp
hogy csak most jöttél, és már el is mész – zokogta a fülembe nővérem amikor
búcsúzkodni kezdünk közvetlenül a házunk előtt megálló taxi mellett. –
Hiányozni fogsz.
-
Ahogyan
te is nekem, Nik – szorítom őt még közelebb magamhoz, majd amikor elengedjük
egymást, Kellan hatalmas karjai között találom magam. – Aztán vigyázz a
nővéremre, vagy különben velem fog meggyűlni a bajod! – fenyítem meg játékosan.
-
Az
életemnél is jobban fogok vigyázni rá, Kris – ígéret hangzik a hangjában
amikor elenged. – Hiányozni fogsz.
-
Te
is nekem, nagy mackó – bokszolok bele a vállába, majd végül a harmadik és egyben
az utolsó személy felé fordulok, aki nem törődve semmivel és senkivel sem,
szorosan a karjai közé kap és úgy veti rá magát az ajkaimra, mint egy éhes
fenevad a zsákmányára.
Ahogyan
csak tudom viszonozom a csókját, majd kibújva a karjai közül beszállok a
taxiba, és mielőtt a sofőr indítana, ezzel a két szóval búcsúzom Robtól:
-
Ég
veled! – köszönök el, és arra utasítom a sofőrt, hogy indítson a reptér felé...
***
Fél
órával később...
Miközben
arra várok, hogy bemondják a reptéri hangszórókba a gépemre való felszállási
engedélyt, szomorúan és egyben elkeseredetten hunyom le a szemeimet, amikor azt
látom magam körül, hogy párok sokai, hogyan ölelik és csókolják egymást.
Nekik
miért ilyen könnyű? Nekik miért ilyen egyszerű és normális az életük? – kérdem
magamtól, hol ott tudom, hogy éppen azért, mert ők nem azért utaznak el
mérföldekre, hogy a hazájukért szálljanak szembe az ellenséggel, ahogyan én azt
tenni készülök.
Igaz
könnyű szerrel megtehetném azt, hogy visszavonuljak és Los Angelesben éljek
ameddig úgy tartaná kedvem, de még sem teszem. Nem teszem, mert a szívemet
vissza – vissza húzná a gyaloglás, amely az apám révén az életem részévé vált.
Mikor
bemondják a hangosbemondókba, hogy fel szállhatunk a gépre, már épp a
terminálnál álló sorba szándékoznék beállni, amikor hirtelen egy ismerős hang
üti meg a fülemet, amely a nevemet kiálltja.
-
Kristen!
– egyre közelebbről hallhatólag a hang, az a bársonyos hang amely minden
egyes pillanatban, egyfajta jól eső bizsergést kelt a szívemben és a gyomromban
egyaránt.
Kiállva
a sorból, amikor megpillantom Robot, hitetlenkedő tekintettel vizslatva őt
ledobom a vállamról a táskát, majd egyenesen karjaiba vetem magam. Ő ekkor
szorosabban fonja körém a kezeit, miközben megpördül párosunkkal.
-
Nem
akarom, hogy elmenj, de... – enged el épp annyi távolságnyira, hogy az arcomat
a két tenyere közé tudja venni - ... tudom, hogy ez a te kötelességed, az
életed.
-
Rob
én... – felelni szándékoztam volna erre, ám ő a következő mondataival, amelyekben
ott csengett az ígéret belém fojtotta a szót.
-
De,
nem akarom, hogy ami köztünk van az így és most ezen a napon véget érjen.
Tudom, hogy úgy gondolod talán a mai nap lássuk egymást utoljára, de én nem így
gondolom, mert hiszem, hogy visszafogsz térni, és én várni fogok rád. Ha kell,
akár egy örökké valóságik is.
Mivel
egy árva szó sem jött ki a számon, így az ajkaira hajolva minden érzelmemet
belesűrítve, megcsókolom őt, amit ő nem is rest viszonozni. Amikor utoljára
felszólítanak arra, hogy szálljak fel a gépre, egy utolsó csókot nyomva Rob
ajkaira, a vállamra kapom a táskám, vissza sem nézve a terminál felé közeledem,
majd felszállva a gépre, magam mögött hagyom Los Angelest, vele együtt a
nővéremet és sógoromat, és nem utolsó sorban azt a férfit, aki rabul ejtette a
szívemet...
Egy évvel később...
Egy
év eltelte után, amikor megkaptuk a nővérem esküvői meghívóját, apával együtt
eltávot véve, úgy döntöttünk, hogy most hozamosabb időre térünk haza. Haza az
igazi otthonunkba, amely nem más hol van, mint Los Angeles szívében.
Amikor
leszállunk a Los Angelesi reptéren és a terminál felé közeledünk, érzem amint a
szívem a torkomban ver az idegességtől és attól a kérdéstől, hogy vajon Rob
betartja –e az egy évvel ezelőtti, nekem szánt ígéretét?
Azonban
a kezdeti idegességem azon nyomban el is párolog, amikor megpillantom a terhesen
ránk váró nővérem és Kellan mellett, azzal a térdremegtető féloldalas mosolyát
felém virító Robot, kinek a hatalmasra tárt karjaiba futok.
-
Hát
mégis eljöttél – motyogom boldogan, amikor az arcára emelem a tekintetem.
-
Hiszen
megígértem, hogy várni fogok rád. Nem? – kérdezi mosolyogva.
-
De
– bólintok rá nevetve, mire az ajkaimra hajolva a következő szót suttogja:
-
Szeretlek.
-
Én
is szeretlek, Rob! – viszonozom a vallomását, ahogyan a csókját is.
-
Mindig
várni fogok rád – suttogja az ajkaimba, és újra megcsókol.
S
bár nem tudhatom biztosan, hogy valóban mindig várni fog rám, azonban ameddig
ezt fogja mondani nekem, és itt lesz amikor én mindannyiszor hazatérek, hinni
és remélni is fogom, hogy az az ígéret amit nekem tett és tesz, azt be is fogja
majd tartani...
Vége
Szia!
VálaszTörlésNagyon tetszett a befejező rész. Rob nagyon szereti Kris, ha vár rá amíg úgy nem gondolja, hogy visszavonul. :)
Nagyon jó volt ez a kis történet. :)
Nóci