Story 15

Sziasztok. Bocsánat, hogy csak most hoztam a novella folytatását. De, csak most volt rá időm, befejezni a részt. 

Remélem tetszeni fog nektek. :S

Love_Day

Csak egy perc

4. rész

(Kristen)

   Ha azt hittem, hogy a délutáni vásárlás alatt, megfogom úszni a nővérem kérdéseit, Robbal kapcsolatosan, akkor orbitálisan nagyot tévedtem.  Nem is Nikki lett volna az, aki nem vette volna észre azt ami köztünk folyik az egyik legjobb barátjával.

   Végül is, ő az egyetlen olyan személy az életemben, akinek bármit elmondhatok. És, így kétség kívül daloltam neki mint egy kis madár.

   Miután elmeséltem neki reggel történteket, beültünk a régi kedvenc cukrászdánkban. Ahol még a mai napig is a legfrissebb, és a legfinomabb süteményeket lehet kapni.

-          Szóval, akkor te és Rob vonzódtok egymáshoz. S a szavaidból kivéve, nem is kicsit. – jelentette ki.

-          Igen.. legalább is azt hiszem. – motyogtam zavartan.

-          Hm.... – hümmögött egyet, majd gondolkozó arcot vágva, maga elé nézett.

   Ajaj... remélem, semmi olyasmit nem akar tervezni ami alapján és Rob összejöhetnénk. Főleg meg úgy, hogy még én magam sem tudom –e igazán, hogy érdemes lenne –e őt meg ismernem.

   Hiszen, én eleve kikötöttem, hogy soha nem leszek szerelmes egyetlen egy színészbe. Jézusom, már is a szerelemről beszélek, amikor még azt sem tudom, hogy milyen érzés is a szerelem!  Nem lehet köztem és Rob között semmi, mert annak nem lenne jó vége.

   Nem tudnám el viselni a tudatot, hogy egy másik nőt csókol és ölel. Ahogyan azt sem tudnám el viselni, hogy más nőnek valljon szerelmet. Még akkor sem, ha éppen egy film szerep kedvéért teszi is ezt.  Főleg meg nem akkor, ha előtte nekem mondja azt, hogy szeret.

-          Tudom, hogy magadban azt határoztad el, hogy soha nem leszel szerelmes egy színészbe. De, azt tudnod kell, hogy néha a szerelemnek nem lehet parancsolni. – a merengésemből, nővérem hangja térít vissza.

-          Tudom. De, miért is jössz most ezzel? – kérdeztem értetlenül.

-          Azért drága húgocskám, mert ami most köztetek zajlik, abból még nem biztos, hogy szerelem is lesz. Bár, én nagyon örülnék neki, ha végre te is, meg Rob is megtalálnátok és meg ismernétek az igaz szerelmet, együtt. 

-          Nik, ez... tudod, hogy számomra lehetetlenségnek hangzik. Én nem...

-          Aj... mi lenne ha élveznéd az életet is egy kicsit? Csak annyit tegyél meg kérlek, hogy megpróbálod meg ismerni Robot, avagy valaki mást. Aki nem Mike, persze. – az utóbbinak említésére, az arcom keserű fintorba rándult. – Nem arra kérlek, hogy hagyj fel a gyalogsággal, és azonnal menj férjhez. Csak arra, hogy most ne mással foglalkozz, ha nem saját magaddal. Próbálj meg élni, és élvezni az életet. Megígéred? – fogja meg az egyik kezemet, s reménykedést vélek kiolvasni a világos barna szemeiből.

-          Ígérem, hogy megpróbálom. – adtam meg magamat.

-          Köszönöm. – felelte mosolyogva, amelyet nem tudtam nem viszonozni.

   A cukrászdát elhagyva, haza mentünk. Ahol Nikki-vel tovább folytatva a csajos napunkat, a tv elé ültünk, és a tegnapiról megmaradt házilag sütött almás, túrós és meggyes pitét fogyasztottuk el.

   Nem sokkal később, Kellan is hazajött, de nem egyedül... vele jött Rob is, és egy szőke hajú, gyönyörű lány. Aki mindvégig Rob karjába kapaszkodott.

   Esetleg a barátnője?

   Még is, miért érzem –e kérdésnek a keserűségét a számban?

   És, ha még is igaz, hogy ez a gyönyörű lány a barátnője, akkor még is, mi a fene volt az reggel, amit csinált?

  

   A gondolat, hogy csalja a barátnőjét, elborzasztott.

   De, ha van barátnője, akkor még is miért beszélt nekem arról Nikki, hogy Rob nem olyan mint a többi pasi?

   Még is, hogy lehettem akkor idióta liba, hogy abban reménykedtem... esetleg legközelebb nem utasítom vissza a közeledését, amikor... amikor barátnője van?!

   Hogy magamra haragudtam –e legjobban, vagy esetleg Rob-ra, azt nem tudtam eldönteni jelen pillanatban. S talán lehetséges éppen ez volt az oka annak, hogy minden szó nélkül, felpattantam a kanapéról, és elhaladva Kellan mellett, kiszaladtam a házból.

   Nem törődve azzal, hogy értetlenül utánam kiáltanak.

   Csak futottam, és futottam megállás nélkül, mind addig amíg újra azon parkban nem találtam magam, ahol minap is megállásra késztettem magam.

   Ahogyan reggel, ugyan úgy most is leültem az egyik padra, és a lábaimat felhúzva a térdemre borultam... és azon gondolkoztam, hogy most éppen miért tettem azt amit tettem?!

   Nem kétség: Én nem vagyok normális!

   Miért rohantam el? Magam sem értem, magamat. Annyira idiótán viselkedtem az imént.

   Ha az a lány a barátnője, akkor azt nekem elkel fogadnom. És nem szabad arra gondolnom, ami reggel történt. De még is, miért olyan nehéz – ez? Annyira nehéz, nem arra gondolni amikor az ajkaimon, a nyakamon éreztem, perzselő – puha ajkait. És ujjai lágy simogatását.

   Istenem, még is hogyan fogok tudni, nem gondolni arra, hogy milyen lenne újra csókolni és érezni őt, ha... ha nap mint nap összefogok futni vele?

   Esetleg, térjek vissza Afganisztánba  az apámhoz? Nem! Ezt nem tehetem meg Nikki-vel. Nem mehetek el az egyik napról – a másikra, amikor már olyan régóta arra vártunk mind a ketten, hogy hazajöjjek. És, nem futamodhatok meg egy aprócska dolog miatt, sem.

   Éppen ezért az lesz a legjobb megoldás, ha kiverem a fejemből a Robbal töltött pillanatokat, és megpróbálom élvezni ezt a két hét szabad el távot – amit kaptam - , ahogyan azt csak lehet.

   Eme elhatározásomat, követvén letöröltem az arcomról az időközben kicsordult könnyeimet. Majd amikor felálltam a padról, és épp távozni készültem a parkból, akkor egy kemény testbe ütköztem.

   Azonban mielőtt hanyatt vágódhattam volna, két erős kar fonódott a derekam köré, amely nem hagyta, hogy el essek.

   Felpillantva az engem még mindig szorosan tartó illetőre, a tekintetem két gyönyörű tengerkék szempárba kapcsolódott  De messze sem hasonlítható, Rob örvényként beszipolyozó szemeihez.

   Na tessék, már megint csak ő jár az eszembe!

-          Jézusom! Ne haragudj. Csak észrevettem, hogy itt vagy, és megakartam kérdezni, hogy minden rendben –e?! – a hangja, kicsit érdes volt. De még is barátságosan hallatszott.

-          Pe... persze, minden rendben. – válaszoltam, megilletődve, miközben kibújtam az öleléséből.

-          Örülök neki. – mondta, és kedvesen rám mosolygott. – Egyként, Garrett Hedlund.

-          Kristen Stewart.

-          Nikki Stewart a testvéred? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.

-          Igen. – felelem. – Ennyire felkeltette a nővérem az emberek figyelmét, hogy ilyen ismerősen cseng a vezeték nevünk?

-          Is – is. Vagyis, valóban elismerésre való tehetséges színésznő. És, a munkánk révén volt alkalmunk személyesen is megismerkednünk egymással. – feleli, és zavartan a szőkés barna hajába túr.

-          Áh... akkor te is színész vagy. Ugyebár? – kérdezek vissza, kissé lehangoltan.

-          Öm, de. Miért?

-          Semmi – semmi. De nekem most már mennem kell, a nővéremék biztosan aggódnak már értem.

-          Értem. Esetleg nem lenne kedved meginni velem valamit, valamelyik nap?

-          Miért is ne?

-          Mondjuk pénteken, a Criminal – ban, este 7 - kor?

-          Nekem megfelel. Akkor pénteken. Szia. – mosolyogva köszönök el tőle.

-          Már alig várom. Viszlát szépségem!

   Köszön el ő is, majd amíg ő a másik irányba indul, addig én a házunkhoz vezető visszaút felé indulok.

   Remek! Egyedül is csak én lehetek ekkora szerencsétlen, hogy hirtelen az egyik percről a másikra, színészekbe botlok. – morgom magamban, miközben szembe találom magamat egy másik színész palántával, akinek pár óra alatt sikerült felforgatnia eddigi kacifántos életemet.

-          Kristen, hál istennek, hogy meg vagy. Még is miért rohantál el? A nővéred halálra aggódta magát miattad, ahogyan mi is. – lépett közelebb hozzám.

-          Már minden rendben. Csak egy kis egyedül létre vágytam. – felelem, és kikerülve őt tovább folytatom az utamat.

   De épp hogy egy pár lépést tettem, Rob a karomat megragadva visszarántott, és maga felé fordítva, a kezei közé fogta az arcomat.

-          De még is miért rohantál el? – kérdezi újra.

-          Nem mindegy?

-          Nekem nem. Kérlek válaszolj!

-          Nem tartozom neked magyarázattal. És aki itt egyébként is magyarázattal tartozik az te vagy. Legalább is a barátnődnek biztosan. Akit, minden bűntudat nélkül te megcsalsz. – vágtam dühösen az arcába. – És ajánlom, hogy engedj el, vagy ennek nem lesz jó vége!

    Ellökve őt magamtól, ismételten megpróbálkozom az út tovább folytatását. De ő ismét megragad és, a szemközti falnak dönt.

-          Én nem csalok meg senkit, sem! – sziszegi a fogai között. – A lány akit nálatok láttál velem, a nővérem.

    A nővérem! A nővérem.... – visszhangzott a fülemben. És amikor kezdtem felfogni a szavait, mélységes bűntudat támadt rám, az előbbi hamis vádjaim miatt. Megvádoltam őt egy olyan dologgal, amelyet nem is követett el.

   Óh, hogy én mekkora marha vagyok!

-          Óh... én... – annyira sajnálom! – akartam mondani, de ő az ajkaival azon nyomban elhallgattatott.

   Folyton ez a mániája, hogy az ajkaival hallgattat el? – kérdezem magamtól, de a vérpezsdítő csókját rögvest viszonozom is....

(Robert)

   Meg nem szakítva a csókunkat, a lábaimat a derekam köré emeli, amelyet össze is kulcsolt. Amikor az ajkaim-mal a nyaka csókolgatására tértem át, az ujjaival a hajamba túrva szorított még közelebb magához.

   Mielőtt tovább mehettünk volna, elhajolt előlem.

-          Ne itt. – suttogta, halkan.

-          Oké.  De, biztosan akarom tudni, hogy ezúttal nem –e fogsz ellökni magadtól. – néztem mélyen a szemeibe.

-          Ígérem. – válaszolta, és hogy el is higgyem, csókkal nyomosította is az ígéretét.

   Elengedve őt, a kezeinket összekulcsoltam, majd kitérve a főútra, az éppen arra járó taxist leintve, beszálltunk a kocsiba. Akinek a címemet bemondva, már hajtott is a lakásom felé...

   A lakásomhoz érve, kifizettem a sofőrt. Majd az ujjaimat újra Kristenével össze fűzve, szálltunk be a liftbe. És amikor a harmadik-ra értünk, és némi bénázás után amikorra sikerült kinyitnom a lakásom ajtaját, nem bírva a Kristen iránt érzett fellobbanó vágyaimmal, az ajkaira tapadtam. Majd felkapva a karjaimba a szobám felé botladozva  mosolyogva hallgattam Kristen, gyönyörű kacagását, amelyet a kicsinyke bénázásom miatt hallhattam...