2012. május 31., csütörtök

Story 8

Sziasztok. Bocsánat a késésért, de mostanra lettem végérvényesen is kész a novella harmadik részével. Ugyanis amit megírtam, azt kitöröltem. Mert egyáltalán nem tetszett. Így újra kellett írnom a részt. Amiről szeretném ha megírnátok a véleményeiteket. Szeretném tudni, hogy nektek tetszik -e ez a novella, vagy sem. 
A következő része a novellának csak akkor fog jönni, ha kapok véleményt. Csak hogy tudjam, érdemes -e végig írni az épp adott novellát, vagy sem. Azaz, hogy tudjam szeretnétek -e tovább olvasni -eme novellát. 
Kellemes olvasást, és hetet nektek.
Love
~Dóry~


3. rész

(Robert)

Minden és mindenki változik, ez tény és való. Vajon az ember érzelmei is átválthatnak az egyik pillanatról a másikra?
Az egyik pillanatban úgy érzi magát az ember, hogy mindene meg van, amire valaha is vágyhatott volna. Az után egyszer csak arra jön rá, hogy még sincs meg mindene.
Boldognak kéne lennem, de mégsem vagyok az igazán. Pedig annak kéne, hogy legyek.
Életem legjobb formájában vagyok, ha a fociról van szó. Van egy gyönyörű kisfiam, aki az életemet jelenti, és jelképezi. És, volt egy gyönyörű szép barátnőm. Akibe egykor, fülig szerelmes voltam.
Hogy miért is beszélek múlt időben?
Nos, azért mert… mert az Irina után érzett szerelmem lángja már rég kihunyt.
Nekem a foci jelentette az életemet, neki pedig a modellkedés. Ami bár, összeférhetne egymás mellett. Mégsem fér meg. Hiszen, már nem csak ketten vagyunk, hanem hárman.
Amikor a kis Chris megszületett, fel akartam hagyni a focizással csak, hogy még több időt tölthessek el vele és a fiúnkkal. De mégsem hagytam fel.
De őt, az se érdekelte volna, ha feladom az álmom. Mert őt csak is a saját karrierje foglalkoztatta, érdekelte.
Ezért is vetettem véget az öt éves kapcsolatunknak. Egyrészről, belefáradtam abba, hogy folytonosan tűrjem azt, amikor ő minden szabad idejét a barátaival tölti az helyet, hogy velünk lenne. Velünk, aki elvileg a családja lennénk. Másrészről pedig, már az egykoron érzett érzelmeim iránta, az idő múltával elhalványult.
S ha egy kapcsolatban az érzelmek már rég nem a múlté, akkor kár lenne tovább erőltetni. És ezen a véleményen valamilyen csoda folytán, mind a ketten egyet értettünk.
Mind a ketten a saját utunkat járjunk, csak amíg ő egyedül én addig a kisfiúnkkal. Akit közös megegyezés során, hozzám került. Az ő elmondása szerint, ő még túl fiatal ahhoz, hogy lekösse magát, a gyereke mellett. Ezért a gondolatáért nem is egyszer volt veszekedés köztünk.
Hiszen az anyja, és mégsem törődik a saját gyermekével.
A szakításunkról egyelőre, csak is a családunk tagjai és a barátaink tudnak. Ami, hogy mikor fog a kiderülni a külvilág számára? Nos, nem tudom. De jelen pillanatban, és esetben nem is nagyon izgat.  Hiszen, ez a mi döntésünk volt. A mi életünk. Amit jobb szeretünk külön választani a médiától.
De, ez a múlt. Ami miatt egy teljesen új életet kezdhetek.

Az új élet kezdés reménye miatt is, hagytam magamat rávenni arra, hogy tegnap este lemenjünk a partra ahol, egy iszonyatosan jó hangulatú buli fogadott minket. Azonban egy fontos telefonhívás – vagyis, édesanyám hívása – után visszatértem a barátaimhoz, akkor egy nem várt meglepetéssel kellett szembesülnöm. Ugyanis ő is ott volt, a barátnőivel együtt.
Gyönyörűbb volt, mint valaha. Vagyis, most is igazán szép volt. Mint mindig. Az egy hónappal ezelőtti találkozásunk óta, képtelen voltam őt kiverni a fejemből. Éjjel és nappal csak ő járt a fejemben. A két gyönyörű szempárja, amellyel, amikor ott a szemembe nézett először, minden gondolatot kiűzött a fejemből. És csak is ő létezett számomra. A dallamos hangja, nevetése a legszebb zene volt a füleimnek. És, ahogyan észrevettem nem csak engem vett le akkor a lábamról, hanem a fiamat is.
Egész idő alatt, amíg az én barátaim az ő barátnőit szórakoztatta, a szemeimmel az övét fürkésztem, pontosabban őt fürkésztem.
Kellemes érzés járta át a testemet, hogy újra láthattam őt. De, én ennél sokkal többre vágytam. Vele akartam lenni, testben és lélekben egyaránt.
Amikor felállt az asztalunktól, hogy sétáljon egyet a parton, nem gondolkoztam, helyette cselekedtem. Felálltam és utána mentem.
Amit, soha de soha nem fogom megbánni. Mert a karjaimban tarthatom őt.
Életem legcsodásabb estéjét vele töltöttem el. Ahogyan felemlítem a gondolataimban az este történéseit, a vágy elemi erővel tört újra rám. De, próbáltam palástolni a vágyaimat. Helyette, inkább továbbra is a fedetlen hátát simogattam, és hallgattam halk édes szuszogását.
Vajon, ha felébred mit látok majd azokban a gyönyörű smaragdzöld szemeiben? Boldogságot, vagy netán megbánást?
Ha az első lehetőség, akkor annak én is csak örülni tudok. De, ha a második lehetőség fog megtörténni, akkor vajon mit fogok tenni? Egy biztos, hogy a csalódottságom, egy csepp jelét sem fogja látni rajtam.


A karjaim között fekvő, szépséges angyal lassan mocorogni kezdett rajtam. A fejét feljebb emelve, nyitotta ki gyönyörű szemeit, amelyek az enyémekbe fúródtak.
Próbáltam kifürkészni a szemeiből az érzelmeket, de nem jártam sikerrel. Egyszerűen elvesztem bennük.
Egy kicsit feljebb tornászta magát. Eme mozdulatával, a gömbölyded mellei súrolták mellkasomat. A lélegzetem egy pillanatra elakadt, de mielőtt észrevehette volna a hirtelen reakciómat, helyre ráztam magamat gondolatban.
Az ismételten arcába hulló hajtincset, a füle mögé simítottam, miközben megszólaltam.
-         Jó reggelt, napfény!
Ő egy csodálatos napfény számomra. Új fényt hozott az életembe, amelyet csak remélni tudok, hogy soha sem fog kihunyni, elmúlni.
-         Hüm… neked is! – motyogta, egy édes mosoly kíséretében.
-         Mielőtt bármit is tenni készülnék, mondani szeretnék neked valamit. – mondtam, mire bólintva jelezte, hogy folytathatom tovább. Mély levegőt véve, nyögtem ki a következő mondatokat. – Én, egyáltalán nem bántam meg azt, ami kettőnk között történt. Az este volt életem, egyik legcsodásabb pillanata. És ha te is úgy gondolod, akkor szeretnélek még közelebbről is megismerni.
A mondandóm befejeztével, hosszas néma csönd állt be közénk. Az egyik kezemmel továbbra is a hátát simogattam, míg a másikkal az arcát. A szemeimmel továbbra is az övéit fürkésztem, miközben ő a szavaimat elemezgette magában.
Féltem attól, hogy visszautasít.
Féltem attól, hogy nem kér többet belőlem.
Féltem attól, hogy nem láthatom többé gyönyörű szemeit, elbűvölő mosolyát, dallamos hangját.
A gondolataimból, Kristen hangja és az arcomra simuló tenyere térített vissza a jelenbe.
-         Én sem bántam meg a tegnap este történteket. Amely számomra is az egyik legszebb pillanat volt. Én is szeretnélek jobban is megismerni téged, de… - kezdett bele, de elakadt, és a szemeit szomorúan lehunyta.
-         De?
-         -… de, neked barátnőd van. Aki nem mellesleg gyönyörű, és… és a tündéri kisfiad anyja. – fejezte be, s észrevettem amint egy apró könnycsepp kihullott a szemeiből.
-         És, ha azt mondanám, hogy már nincs barátnőm? – fogtam a kezeim közé szépséges arcát.
-         Akkor, boldogan ismernélek meg közelebbről is. – válaszolta még mindig, lehunyt szemekkel.
Az arcomra boldog mosoly kúszott, a válaszát hallva. A szívem ezerrel vert a boldogságtól.
Feljebb emelve a fejemet, a meggyvörös ajkaira hajolva suttogtam a következő szavakat:
-         Ezt akartam hallani! – majd ajkaink egybeforrtak.
Ajkaink elválása után, Kristen a szemeit újból rám emelte.
-         Én, és Irinia már nem vagyunk egy pár. – feleltem. Mert tudtam, vagyis gondoltam, hogy erre kíváncsi.
Ajkaira mosoly kúszott, majd szorosan hozzám bújt.

A békés csöndet, Kristen korgó gyomra zavarta meg, amelyet nem sokkal követett az én gyomrom is.
A korgó gyomrainkat hallgatva, mind kettőnkből nevetés tört elő.
-         Azt hiszem, épp itt az ideje egy bőséges reggelinek. Ön mit szól hozzá, Miss Stewart? – tettem fel a kérdés, egy apró csók közepette.
-         Igen, valóban itt az ideje Mr. Pattinson! – mondta, majd egy hirtelen mozdulattal feltápászkodott rólam, és a lepedőt, teste köré csavarva állt fel az ágyról.
-         Héj! – kiáltottam fel, amikor rádöbbentem, hogy anyaszült meztelenül fekszem az ágyon. De, amikor láttam amint, az alsó ajkait beharapva pásztáz végig, egy kaján vigyor terült szét az arcomon.
Majd feltérdepeltem az ágyon, és mielőtt elfuthatott volna tőlem, a karjaimmal elkaptam karcsú testét. Még mindig kaján vigyorral az arcomon, magamhoz rántottam őt, és egy hirtelen mozdulattal letéptem róla a lepedőt. Most rajtam volt a sor, hogy végig futtassam a tekintetemet a mostanra fedetlen testén.
Mosolyogva néztem az arcára, amely, lassan de a pipacs színével kezdett el vetekedni.
-         Gyönyörű vagy. Számomra, a legesleggyönyörűbb. – suttogtam ajkaiba, amelyekre rövid időn belül éhes vadként vetettem magamat…

Pár órával később…

Kristennel a part szélén sétálva, maga volt a megtestesült boldogság. Nem foglalkoztunk, a minket szemlélő kíváncsi tekintetekkel. Sem pedig az idővel. Csak is azzal, hogy most jelen pillanatban együtt vagyunk.
Ittam minden egyes szavát, mondatát, amelyet kiejtett, kívánatos ajkain. Gyönyörködtem, a szépségében. Amelyet, ebben a pillanatban csak is a magaménak tudhattam.
Pihenésképpen egy alacsony szikla szirtre pihentünk le úgy, hogy Kristen a hátát a mellkasomnak tudta támasztani. A karjaimat át fontam a hasán, és miközben a csókjaimmal a nyakát hintettem be, továbbra is hallgattam a történetét.
Amikor a szülei elvesztéséről mesélt, még jobban magamhoz szorítottam őt. Tudatva vele, hogy most már nincs egyedül.
Rádöbbentem arra, hogy ő az a nő, akire mindig is vágytam. Vele teljesen egy más világban érzem magam. Egy olyan világban, amelyben igazán boldognak érzem magam…
Egyszer csak a szemem megakadt valamin, pontosabban a Kristen nyakában lógó nyakláncon. Amelyet, mindig a nyakában láttam.
-         Gyönyörű nyaklánc. – fogtam az ujjaim közé, az ezüstszínű medált.
-         Igen az. – simította a tenyerét arra a kézfejemre, amellyel épp a medált tartottam. – Még az édesanyámé volt. Az egy éves házassági évfordulójukon kapta apámtól, úgymond nászajándékként. Bár nem ismerhettem meg az anyámat, mégis sokkal többet tudtam róla. Nem telt el egyetlen este sem, hogy apával nem meséltettem volna róla. Kissé szeleburdi, és kelekótya volt. Na meg bolondos, de apa úgy szerette őt, ahogyan volt. Gyönyörű nő volt. Gesztenyebarna hajjal, smaragdzöld szemekkel. Szív alakú arccal. És hatalmas szívvel. Mielőtt apám meghalt, nekem adta anya nyakláncát. Azzal az indokkal, hogy ő is ezt tette volna. Azóta, mindig magamon hordom. Mert, így tudom és érzem, hogy mind a ketten velem vannak.
-         Sajnálom, ami a szüleiddel történt. A történteted alapján, nagyszerű emberek lehettek. És, én csak örülni tudok annak, hogy ők léteztek. Mert, most itt tarthatlak a karjaimban. – mondandóm közepette, magam felé fordítottam testét, miközben az ujjainkat összekulcsoltam. – És, ha rajtam múlik, nem leszel egyedül.
Hogy a szavaimnak értelmet is adjak, gyengéden megérintettem az ajkait az enyémmel, hogy lágy ám de mégis szenvedélyes csókban forrhassunk össze…

to be continued...

4 megjegyzés:

  1. szia csodás remélem boldogok lesznek együtt és kris rob mellett elfelejti a fájdalmat
    puszy

    VálaszTörlés
  2. Szia !
    nekem nagyon tetszik a novella remélem fojtatod !nagyon aranyosak együtt remélem egy családot csinálsz belőlük ! akár egy kis testvérrel is bövülhetne ez a kis család!
    puszi Marika

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Ma találtam rá a novelládra és most olvastam végig:) Nagyon tetszik, én is remélem, h nem hagyod abba, hanem folytatod. Annyira aranyosak együtt, tényleg jó lenne, ha egy családot alkotnának:D Várom a folytatást.
    Puszi Nona

    VálaszTörlés
  4. ohhh..... máris tudok névtelenül komizni...szuper!
    Ahogy ez a novella rész is.Tényleg örülök,hogy összejöttek,gondolom a többel is oda meg vissza lesznek a boldogságuktól.Én nagyon várom a novi folytatását is.
    szia
    a.n

    VálaszTörlés