„Egy hercegnő szerelme”
1. felvonás
Soha nem is értettem igazán, hogy mire ez a nagy hajcihő, egy születésnap miatt. Még akkor is, ha az ember csak egyszer lesz annyi idős, amennyi éppen az adott napon, mint ahogyan én is a mai napon.
Tizenhét éves lettem, ebben mi az a nagyszám amiért, szinte majdnem az egész várost meg kellett hívni?! Már ezt a kérdést, az eddig betöltött életéveim során már számtalanszor feltettem magamnak. Azonban a válasz egyértelmű volt mindig is, ahogyan most is. Hercegnő vagyok, és a királyi családoknál pedig az a hagyomány, hogy mindenki helyesbítek, az egész község együtt ünnepelje az ünnepelttel a születésnapját. Avagy egyéb más olyan fontos eseményt, mely hivatalosak a számunkra.
Lehet, hogy sokan mások szeretnének az én helyemben lenni, de én akkor sem akarok az lenni, aki vagyok. Nem akarok senki felett se uralkodni. Még akkor sem, ha ez a kötelességem is. Hiszen, mi sem vagyunk különbözőek a város lakóitól. Hús – vér, emberek vagyunk mind. Csak az életmódunk az, ami eltér a többi embertől. De, bár ne így lenne. Bár, egy – egyszerű normális lány lehetnék a sok szabad lány közül. Milyen szép is volna, ha nem kísérnék minden léptemet a felszerelt királyi testőr katonák.
De ez csak egy hiú ábránd, egy soha meg nem valósíthatatlan álom. –gondoltam, lehangoltan. Miközben Lisa, a „szobalányom” épp az utolsó simításokat végezte a vajkrém színű báli ruhámon, mely elmehetne egy esküvői ruhának is.
- Nem is értem, hogy miért épp szobalány lett belőled, az helyett, hogy egy saját tervezésű és készített ruha szalont vezetnél. –mondtam, ámuldozva a ruha láttán.
- Tudja kis asszony, néha a nagyra áhított álmaink nem mindig válnak, vagy válhatnak valóra. –felelte szomorúsággal a hangjában, miután befejezte a munkáját.
- Sajnos ebben igazat kell, hogy adjak neked. –mosolyogtam rá, egyetértően. Amelyet ő szerényen, de viszonzott is.
Már csak alig negyed órám maradt ahhoz, hogy végre én is csatlakozhassam a szüleimhez, és a vendégeinkhez. Kik előtt, a legnagyobb sajnálatomra bájosan kell majd mosolyognom, és bájolognom mindenkivel.
Amint a nagyteremhez értem, a két oldalt álló katona elsőnek tisztelegve hajol meg előttem –melyet, én egy fejbólintással vettem tudomásul –majd miután kitárták nekem a hatalmas vasból kovácsolt kétszárnyú ajtót, a teremben lévők mind egyszerre hallgattak el, és a kíváncsi tekintetüket rám emelték.
Na, Izabella essünk túl ezen az egészen. Amint tettem egy bátortalan lépést, a tömeg kettészéledt, ezzel szabad utat hagyva nekem, hogy eljuss - hassak a királyi trónszékhez, ahol édesanyám büszkén mosolygott rám, ahogyan édesapám is. Kinek minden feltett szándéka az, hogy engem férjhez adjon, csak – hogy legyen, kinek idővel majd átadnia a trónszéket, és egyben az uralkodást is.
Ez is hozzá tartozik a képzeletbeli listámhoz, mely csak azt bizonyítsa, hogy én nem akarok hercegnő lenni.
S édesapámat ismerve, ez a nap nem csak szimplán az én születésnapomról szól, hanem arról is, hogy nekem megtalálja az ő általa megfelelő férjet. És én ez ellen mit tudok tenni? Semmit.
A terem a kedvenc virágjaimmal voltak feldíszítve, fréziával és – fehér rózsával. Amiknek az illata, egyből az orromba kúszott.
A szüleim mellé érve, édesapám csöndre intette a népet, majd köszöntött mondott.
- Mindenkinek nagyon szépen köszönjük, hogy elfogadták a meghívásunkat, és hogy velünk együtt ünneplik Izabella lányom, tizenhetedik születésnapját. –ekkor a termet, a hatalmas tapsvihar zengte be. – Kérem, érezzék jól magukat.
Majd, felcsendült az est első klasszikus darabja. Melyre édesapám a jobbját tartotta felém, amit elfogadván a terem közepére sétáltunk, és megnyitottuk az estét a király – lánya tánccal.
Eközben a táncparkettet és a termet egyaránt, már csak a középen lévő csillár fénye terítette be. Amely gyönyörű hatást is adott az estének.
Édesapám helyét, más és más fiatal férfiak vették át. Volt köztük, kiket még szimpatikusnak is találtam, de olyan is volt kiktől képtelen voltam menekülni. Nem hogy csak önteltek, de még nagyra vágyóak is. S éppen ettől félek. Félek, hogy egy lesz közülük kit édesapám megfelelő férjnek fog titulálni számomra.
Mivel a sok tánctól a lábaim egy kicsit elfáradtak, így kisétáltam az udvarra, ahol élvezvén a hűs friss levegőt, lehunytam a szemeimet.
Nem tudom, hogy mennyi ideig állhattam itt kint lehunyt szemekkel, de mikor a gondolataimból visszatértem a jelenbe éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Megfordulva a tengelyem körül, kinyitottam a szemeimet és körülbelül velem egy korú fiatal férfi állt velem szemben. Kinek bronzvörös haja, meredezett szét a homlokán, melyet ő zavartan próbált hátra söpörni –kevés sikerrel-. A szemei pedig smaragdzöldek voltak. Milyen szép szemei vannak. –gondoltam magamban. –Még életemben, nem láttam ilyen gyönyörű két szempárt.
Némán meredtünk egymásra, s minden bizonnyal állíthatom, hogy ezt a pillanatot mind a ketten gyönyörűnek, és felejthetetlennek tartottuk. Legalább is számomra, ez a pillanat felejthetetlen.
- Kis asszony, nem illik csak így otthagyni a magának rendezett estét. Még is mit fognak majd gondolni a vendégek, és a szülei? –zavarta meg ezt a csodás pillanatot Lisa.
- Igazad van Lisa. Csak friss levegőre volt szükségem. Menjünk. –feleltem, még mindig tartva a szemkontaktust a két gyönyörű szempárral.
Fájon, de mégis megszakítottam a számomra oly csodás pillanatot. Majd, a lépteimet meg szaporázva lépdeltem vissza a vendégekhez. De mielőtt beléphettem volna az ajtón, még egy pillantást vetettem hátra. Sajnálatomra, ő azonban már nem volt ott. Vajon, hova tűnhetett? Habár igaz, amilyen nagy a kert, bárhova mehetett.
Bent továbbra is ugyan az a nyüzsgés fogadott, mint nem rég. Amikor már lassacskán mindenki elfáradni látszódott a sok tánctól, Alfréd és Mary –kik egyébként már régóta a családunk szakácsai- egy étkező kocsin tolták be a születésnapi csoki tortámat. A szüleim révén kénytelen voltam elfújni a tortán lévő égő gyertyákat, de előtte a szokás kedvéért azért mégis kívántam.
- Mit kívántál Iza? –tette fel a kérdést nevetve, Jessica Stanley kivel amolyan érdek barátnők vagyunk.
- Ha elmondanám, akkor az már nem lenne kívánság. –válaszoltam, mosolyt varázsolva az arcomra.
Mivel a születésnaposon volt a sor, hogy felvágja a tortát, így ahhoz folyamodva fogtam a kezembe a kést, majd felszeletelve Mary segítségével kezdtem el szétosztogatni a torta adagokat, melyet egy virág mintájú porcelán tányérra tettük, mellé pedig egy ezüst desszert villát.
Ahogyan észrevettem mindenki készségesen elfogyasztotta a tortát. Ezt követően újabb köszöntések következtek. Olyan emberektől is kiket szívesen láttam én is vendégül. Mint például Emmett Dale McCarthy-t, kit a lovas időszakomkor ismertem meg. Ha lenne egy bátyám, akkor én olyan báty-t kívánnék, mint amilyen ő. Igaz, tisztes családból származik, de még is ellentéte azoknak a tisztes férfiaknak, mint akikkel volt alkalmam meg ismerkedni. Ő bárki arcára mosolyt tud csalni. Ezért is népszerű ő a lányok köreiben. Nem is hiába vetett rá szemet, a Bankárigazgató szépséges – szőke hajú lánya, Rosalie Lilien Hale. Ha nem lenne olyan, mint Jessica akkor el tudnám őt képzelni, Emmett barátom oldalán.
Rosalie-nak van egy iker testvére Jasper, ki teljesen az ellentéte a testvérének. Ő amolyan csendes, de még is kellemes társaságot tud nyújtani.
- Kislányom, hadd mutassam be neked a városunk új orvosát Carlisle-t, és családját. –jelent meg mellettem apám.
- Örvendek. Köszönöm, hogy eljöttek. Kérem, szólítsanak Izabellának. –fordultam a magas szőke hajú férfi felé, ki annak ellenére, hogy orvos és hogy már családja is van, nagyon jól nézett ki. Vajon mennyi idős lehet? Húszon hat? Harminc?
- Minket ért a megtiszteltetés, hogy meghívást kaptunk. Carlisle Cullen. –hajolt meg előttem, miközben kezet csókolt. –Ő itt a feleségem, Esme –ekkor egy hosszú karamella hajú nő, hajolt meg előttem, akinek a példáját egy fekete rövid hajú alacsony lány követett. –Alice a kisebbik gyermekünk és a fiúnk Edward.
A fiúra tekintve azt hittem, hogy képzelődöm. De, mikor ő is, ahogyan Dr. Cullen meghajolt, és kezet csókolt. Amint a meleg ajka a kézfejemhez ért, egy jól eső bizsergés futott végig testemen. Edwardnak hívják. Illik is hozzá ez a név.
- Megtisztelne egy tánccal szépséges hercegnő? –kérdezte rám mosolyogva féloldalasan. Amely még nagyon is jól állt neki.
- A legnagyobb örömmel. –pukedliztem egyet, válaszom gyanánt.
A felém nyújtott tenyerébe, boldogan simítottam bele az enyémet. Amikor bevezetett a terem közepére, számomra eddig egy új – és ismeretlen dal csendült fel. Elkezdvén a táncot, mindenki egy kört alakítva szemlélt minket. Jessicán és a barátnőin, mintha egy cseppnyi féltékenységet véltem volna felfedezni. Ami mosolyt csalt az arcomra. Ahogyan a zenét hallgattam és a táncpartneremet figyeltem, olyan érzés fogott el, mint ezelőtt sose. A dal olyan volt mintha csak is nekünk írták volna. Amikor a dal a végéhez ért, és ő a smaragdzöld szemeit az enyémekbe mélyesztette, tudtam: Szerelem volt első látásra. Azaz, beleszerettem. De, még is hogy? Hiszen, semmit sem tudok róla. Nem is ismerem. Számít is ez? Nem, nem számít.
Amint a dal véget ért, a mi táncunk is véget ért. Ahogyan, ez a boldog pillanat is.
Azonban mielőtt visszatérhettem volna a szüleim mellé, kényszert éreztem arra, hogy megköszönjem neki a táncot.
- Köszönöm. –mosolyogtam rá őszintén.
- Én köszönöm. –viszonozta a mosolyt.
- Izabella! –csendült fel apám hangja mely jelezte, hogy minden jónak egyszer véget ér.
Édesapámhoz lépve én is, ahogyan ők mindenkinek köszönetet mondtunk az itt létéért, és a kapott ajándékokért. Mikor már minden vendég eltávozott, megköszöntem a szüleimnek is az estét, majd jó éjszakát kívánva, Lisával az oldalamon, tértem a szobámba. Mivel Lisa volt az egyedüli lány, kire igaz barátként tekintettem ezért, miközben segített nekem levetni a ruhát, és fürdő vizet készített nekem, elmeséltem neki hogy mit éreztem, amikor Edward-dal táncoltam.
Ő, meg minden sejtően bazsalyogva nyilvánította ki a véleményét.
- Igazán szép párt alakítanának kisasszony. Edward úrfi nagyon tisztelettudónak, kedvesnek és igazán figyelmes férfinek tűnik csak, úgy ahogyan a fogadott apja Dr. Cullen.
- Mi? Edward a fogadott fia a Dr.-nak? Én, erről nem is tudtam. –néztem rá döbbenten.
- Erről én se tudok többet. Sajnálom.
- Ezért nincs miért sajnálkoznod.
Ahogyan az összes ruhaanyagot levetettem magamról, beléptem a kádba, melybe belefeküdvén élveztem a simogató meleg vizet. Lisa pedig, elköszönve tőlem tért aludni a szobájába. Mikorra már a víz kissé kihűlt, kiszálltam a kádból, megtörölközvén felvettem a kék színű selyem hálóruhámat. Majd befeküdvén az ágyamba, hajtottam álomra a fejemet.
- Jó éj Edward. –suttogtam halkan, az én hercegem nevét –ki ha nem is herceg, de számomra ő az én mesebeli hercegem-…
2. felvonás
Egy hónap telt el a születésnapom óta. Ez idő alatt, bár nem teljesen, de volt alkalmam megismerni a Dr. lányát, Alice-t. Kiről az a benyomásom első sorban, hogy egy igazi hiperaktív.
Nagy boldogságomra, Alice révén Edwarddal is megismerkedhettem. Minden áldott találkozásunkkor, sikerült neki még jobban elkápráztatni. Sokat sétálgattunk, egymásba karöltve és egymást untattuk a saját történeteinkről. De, szerintem én jobban untattam őt, mint ő engem. Ittam minden egyes szavát. Szerettem hallani, ahogyan a szüleiről és a húgáról mesélt teljes áhítattal. Egyetlen egy olyan férfivel se találkoztam még az életem során, ki ennyire tiszteli a családját. Minden egyes találkozásunk alkalmával, egy szál fehér rózsával ajándékozott meg. Ha vele voltam, mindig boldognak és felszabadultnak éreztem magam. Mellette úgy éreztem, hogy akkor vagyok igazán ön magam. Az együtt töltött napokra mindig boldogan emlékszem vissza. De, most mégis oly szomorú vagyok. Amit, természetesen Lisa észre is vett rajtam két nappal ezelőtt.
*Épp a szobámban, a tükör előtt ültem és Lisa a hajamat fésülte, amikor is rákérdezett a kedvtelenségem okára.
- Kis asszony, miért ilyen szomorú és lehangolt?
- Tudod, két napja sajnos nem találkoztam még Edwarddal. S ez elszomorít. Pedig én nagyon megkedveltem őt. Lehet, hogy ő nem érez úgy velem kapcsolatban, mint ahogyan én ő iránta. –fordultam felé.
- Lehet, hogy erről nem szabadna beszélnem. De azt hiszem tudnia kell, hogy – hogy az ön édesapja a mai ebédre vendégéül fogadja az úrfit. S, ha jól hallottam, akkor azért, hogy megvitassák a kezelendő csata fejleményeit. –fogta halkra a mesélést.
- Hogy mi csoda? Edward részt akar venni a csatában? Ugye ezt nem mondod komolyan?! –kérdeztem ijedten. Meg akar halni? Vagy mi?
- Komolyan mondtam azt kis asszony, amit mondtam. Tudja, hogy soha nem hazudnék önnek.
- Tudom. És ezt nem is feltételeztem. –nyugtattam meg. Majd egy fantasztikus ötletem támadt, amit meg is osztottam Lisával.
Elővettem egy kis tekercset a fiókomból, majd a tintába mártott tollal egy rövid kis üzenetet írtam:
Találkozzunk a Város ligetnél, két nap múlva délután két órakor.
Izabella
Mikor a kis üzenettel végeztem, átadtam Lisának.
- Úgy add, át neki kérlek, hogy senki ne vegye észre. –kértem meg.
- Igen is kis asszony. –mondta, majd kiment a szobámból.*
És, hogyha mégse fog eljönni? Ha, ő nem akar velem lenni? –kérdeztem magamtól, kétségbeesetten –miközben a Város ligethez sétáltam, mellettem Lisával-. De ha eljön, akkor van remény. Remény abban, hogy mégis érez irántam valamit. Ez a gondolat, egy rövid kis pillanatra boldogsággal öntött el.
- Kis asszony, nézzen csak oda! –mutatott abba az irányba a mellettem álló –göndör fekete hajú lány, kinek az arcát néhány helyen apró szeplő lette el- ahol ő állt.
- Hát mégis eljött. –mondtam boldogan, miközben elértünk hozzá.
Megálltam közvetlenül vele szemben, majd mikor a tekintetemet az arcára emeltem, nem véltem ott felfedezni mást, mint örömöt és csodálatot. Csodálatot? Ezt érezné irántam?
- Izabella, ön most is ugyan olyan elbűvölő, mint mindig, ha nem jobban. –csókot lehelt a kézfejemre, majd egy újabb szál fehér rózsát nyújtott át nekem.
- Kérem, ne hozzon zavarba. –fordítottam el a tekintetemet a gyönyörű szemeiről.
- Bocsánatáért esedezem kis asszony, ha zavarba hoztam, de ön a világon a leggyönyörűbb nő kit valaha is láttam. –bókolt tovább, csak hogy még jobban zavarba hozzon.
Belékarolva, sétáltunk át a hídon egészen a tópartig ahonnan egy kisebb fa deszkás híd állt, azok számára kik horgászni szeretnének.
- Ha szabad kérdeznem, miért szeretett volna velem találkozni. –tette fel a kérdését, ezzel megállásra késztve mind kettőnket.
- Hogy is kezdjek bele. –tűrtem a fülem mögé, egy kilógó tincset zavartan. –A tudomásomra jutott, hogy ön részt akar venni a közeledő csatában. Igaz ez az információ?
- Igen, igaz ez az információ. De, mégis miért kérdi? És honnan szerzett ön erről tudomást? –újabb kérdést tett fel.
- Az lényegtelen, hogy honnan tudom. Azért kérdeztem meg, mert… mert én nem akarom, hogy részt vegyen a csatában. –mondtam ki, mire a válaszomat várta, majd lehajtottam a fejemet.
Egy pár másod percig néma csönd állt közénk. Majd ezt a csöndet felváltotta az ő dallamos nevetése. Mivel nem értettem a nevetésének az okát, kérdőn néztem rá.
- Maga félt engem. –jelentette ki, mit sem kérdezte.
- Én? Önt? Nem, dehogyis. –hirtelen tiltakozni kezdtem, de tudtam, hogy igaza van. –És, ha igen? –kérdeztem vissza, a szemébe nézve.
- Akkor elmondanám önnek, hogy ez a hír boldogsággal önt el. És, azt is elmondanám, hogy kedvelem magát. De nem úgy, mint egy barátot, hanem mint ahogyan egy férfi - egy nőt. Ahogyan azt is, hogy minden egyes pillanatban csak is ön jár a fejemben. A gyönyörű csoki barna szemei, a mosolya, a dallamos hangja mely zene füleimnek, amikor csak önt hallgatom, és még sorolhatnám, hogy miért éppen maga jár folyton a fejemben, de akkor soha nem tehetném meg ezt. –lépet hozzám közelebb, az egyik kezével végig simított az arcomon –mely egy jól eső sóhajt, csalt ki belőlem-. Majd, a fejével egyre közelebb hajolt.
- Mit nem tehetne meg? –kérdeztem, de a válasz helyet, az ajkait óvatosan az enyémekre nyomta, s lassan de mégis gyengéden csókolt.
Amit nem tudtam nem viszonozni. Bár, nem tudtam, hogy hogyan és miként kell csókolni –hisz ezelőtt még soha senki nem csókolt, úgy ahogyan most ő engem, és még én se csókoltam még soha senkit ezelőtt. Így az ösztöneimre hallgatva viszonoztam csókját. Amikor megérintette az ajkaival az enyémeket, olyan volt, mintha tűk fúródnának testem minden egyes pórusába. Nem fájt, csak bizsergető érzés volt. Melegem is volt, és fáztam is egyszerre, és valami új érzés áradt szét bennem, valami teljeséggel zavarba ejtő.
Levegőhiány miatt, ajkaink elváltak egymástól. A homlokát az enyémnek támasztotta, miközben mindketten lehunytuk a szemeinket. Vajon ő is olyan finomnak, és észtvesztőnek érezte a csókunkat? Benne is szétáradt, azaz érzés, mely engem zavarba ejtet?
Amint a rövid eszmecserémmel végeztem, egyelőre… ő azzal újra két keze közé fogta az arcomat. A lélegzetem ismét elakadt.
Finoman, lehelt egy apró csókot ajkaimra. Majd, a két kezét a derekamra csúsztatva húzott még közelebb magához.
Bárcsak így maradhatnánk örökre. –sóhajtottam magamban.
- Kérem, ne menjen el. –szorítottam magamhoz, kétségbeesetten.
- Tudja, hogy ezt nem tehetem meg. Nekem ez a kötelességem. De ígérem, visszatérek önhöz. –búgta, bársonyos hangján.
- Ne ígérjen olyat, amit esetleg nem fog tudni beteljesíteni. –kértem, mindeközben éreztem a számban a könnyeim sós ízét.
Amit, ő a finom csókjaival el is tüntetett.
Egymást ölelve figyeltük, ahogyan az ég lassan beborul, ezzel jelezvén, hogy el kell válnunk egymástól. Ki tudja mennyi időre. Talán annyi időre, míg a csata folyik, vagy esetleg ami a legrosszabb örökre.
Egy utolsó, ám hosszú lágy csókot váltottunk egymással. Majd, mind a ketten visszatértünk otthonainkba…
3. felvonás
Leszáll az este. Szavak keringenek a foszladozó ég alatt, kinn a városban, benn a falak közt, a fejemben is.
Fázom így, pedig melegem van, fázom mégis, hiányzik. Zúg az idő. A keringő szavak után nyúlok, leírok egyet – kettőt, elmúlik egy nap. Zúg, zakatol az idő, és telik, és múlik. Aztán megáll. Majd, minden kezdődik, előröl.
Már, másfél hónapja hogy ő és a többi harcos katona, édesapám vezényelésével elhagyták a várost, hogy csatába szállhassanak az ellenséges oldallal. Minden egyes adandó alkalommal, mikor egy – egy sebesült, vagy éppen életét vesztő katona haza kerül, attól tartok és félek, hogy egyikük ő lesz. Szinte rettegek attól, hogy már nem látom viszont a mosolyát, nem hallom a hangját, s nem érzem már majd a teljes lényét.
Keveset alszom, mert rémálmok gyötörnek, miszerint ő életét vesztette. Keveset eszem, mert nincs étvágyam, se életkedvem. Minden éjjel, sírva imádkozom érte, és édesapámért. Egyikőjük elvesztését se tudnám elviselni. Szinte a szobámból is alig teszem ki ma már a lábam. Gyengének és oly gyámoltalannak érzem magam. Pedig az utóbbi hazugság. Hiszen, itt van nekem az édesanyám, Mary és Alfréd, Lisa és Edward családja. De még is, egyedül érzem magam. Nélküle, üres vagyok.
Most is a szobámban vagyok, és az ágyamon fekszem… S csak bámulok ki az eső áztatta udvarra, és hallgatom az eső kopogását, miközben érzem, hogy minden erőm elhagyni látszódik.
- Kis lányom. Én édes kicsi lányom, olyan rossz így látnom téged. –hallottam édesanyám, szomorúan csengő hangját, közvetlen mellőlem. De, nem szenteltem rá különösebb figyelmet. –Kérlek, beszélj hozzám. Beszéld ki magadból azt, ami ennyire bánt, ami ennyire elszomorít téged. –kérlelt.
- A szerelemnek erőt kéne adnia, de mégse érzem azt az erőt. Rájöttem szeretem őt. Attól a pillanattól fogva, mióta először megpillantottam őt, ott az udvaron. Ha elvesztem, mert elszakítják tőlem vagy megölik, vele vész az a kis erőm is, amim még van. –suttogtam erőtlenül.
Majd, a szemeimet lecsukván hagytam, hogy elnyeljen a mély sötétség. De mielőtt elnyelt volna, még hallottam édesanyám ijedten kiáltó hangját.
- Lisa! Lisa, azonnal hívd ide Dr. Cullent. Sürgősen…
Hangokat hallok távolról, de nem tudom, hogy közelegjek –e a hangok felé, avagy még se. Még is mi értelme lenne? Mi értelme lenne, visszatérni a valóságba, ha ő nincs itt? Ha elvesztettem őt? Nem akarok azzal szembesülni, hogy ő már nincs. Egyszerűbb lenne, ha örökre a mély sötétség rabja lennék. Ahol nem éreznék semmit, csak csupa ürességet. Az lenne a legkönnyebb.
*- De kinek lenne a könnyű?* –csendült fel, szeretett nagy mamám hangja. Remek, már hallucinálok is. * - Se a szüleidnek, sem pedig Edwardnak nem lenne könnyű nélküled, Izabella. Ők nekik fájna a hiányod. -*
- Nagyi! Még is miért mondod ezt, hiszen Edward elment. S valószínűleg, soha nem is fogom viszont látni. Az lesz a legjobb, ha én eltávoznék az élők sorából. Nem akarok szenvedni. –mondtam zokogva a sötétségbe zárkózva.
*- Csak halld a hozzád szóló szavakat. Csak halld. -*
- Kedvesem, könyörögve kérem, ne hagyjon itt. Szeretem önt. Visszatértem, ahogyan megígértem. –az ő hangjára, vártam egy hónapon át. –Maradjon velem. –kérlelt zokogva.
A kezeimen éreztem, a könnyeit. Sír, még pedig miattam – értem.
* - Menj, tedd boldoggá őt aranyom. Légy boldog.* - halkult el, nagyim hangja.
Az ösztöneimre hallgatva, kerestem a kiutat a hangok alapján. Amelyet rövidesen meg is találtam.
Kinyitva szemeimet, egy megkönnyebbült és szerelmet sugárzó két smaragdzöld szempárral találtam magam szemben.
- Óh, Izabella. –szólalt meg, miközben végig simított az arcomon.
- Hát, visszatért. Már azt hittem, hogy soha nem fogom önt viszont látni. –sóhajtottam, boldogan.
- Megígértem. És, én betartom az ígéreteimet. Mind végig, az a tudat tartott erőben, hogy maga reám fog várni. Annyira sajnálom, hogy ennyi ideig nélkülöznünk kellett egymást. –mondta szemeimbe nézve.
- Elnézést… - léptek be a szobámba a szüleim. – Kis lányom. –rohant édesanyám, az ágyamhoz, majd szorosan magához ölelt. –Annyira féltünk, hogy elveszítünk. Kérlek, többet ne ijessz meg így. Nem is tudom, mihez kezdtünk volna, ha… ha… mindegy is. A lényeg, hogy felébredtél.
- Kis asszony, ha még egyszer arra térünk vissza, hogy téged rossz állapotban találunk, akkor nagyon nagy bajban lesz. –dorgált meg édesapám. Még hozzá, jogosan.
- Sajnálom. –mondtam, bűnbánóan.
Majd, édesapám engem és édesanyámat is egyaránt megölelt. Már rég, nem öleltek így szeretőn és óvón. És ez a pillanat sokat jelentett számomra.
- Felség. Tudom, hogy ennek nem itt és ebben a pillanatban van a megfelelő pillanat. De tudnia, pontosabban tudniuk kell, hogy én szeretem a lányukat tiszta szívemből. S szeretném, ha az áldásukat adnák arra, hogy nyilvánosan is udvarolhassak a lányuknak.
- Fiam. Erre nincs semmi szükség. Az udvarlás helyett, a házasságotokra adom az áldásomat. –felelte édesapám, mosolyogva. Ezzel mind a kettőnket sikerült ledöbbentenie.
Ezt tényleg az én édesapám mondta? Vagy, rosszul hallottam. Vagy, tényleg komolyan gondolta?
- Édesapám, ön komolyan mondta azt, amit mondott? –muszáj voltam rákérdezni.
- Természetesen, komolyan mondtam. Édesanyád elmondta, hogy miként is érzel Edward iránt. S rátok pillantva, csak úgy süt rólatok a boldogság és a szerelem, amit egy más miatt és iránt éreztek. Edwardnál, jobb férjet nem is tudnék ajánlani. –mondta még mindig mosolyogva.
Felkelve az ágyamból, öleltem magamhoz szeretett édesapámat. És, csak egy szót suttogtam a fülébe:
- Köszönöm!
…Két héttel később…
Ez idő alatt, a kastély lakosai és a város a mi esküvőnkre készülődtek. A mi esküvőnk a kastély hátsó udvarán fog lezajlani kevesebb, mint egy óra alatt.
Kislány koromban mindig erről a napról álmodtam. Egy gyönyörű szép fehér ruhában tündökölni egy virágcsokorral a kezemben. Édesapám oldalán, a vendégek közt lassú léptekkel az általam kiválasztott szőke herceghez, ki a minket összeadó atya mellett teljes áhítattal gyönyörködik majd bennem. És amikor az oltár elé értük, apám egy meleg csókot lehel a homlokomra, majd a kezemet a leendő férjem tenyerébe ejti. Hosszasan nézzünk egymásra szerelmesen, s miközben a pap a szertartást vezeti le, mi addig magunkban pedig hálát adunk az úrnak, amiért minket összehozott, és amikor kimondjuk azt a bizonyos igent az ajkaink boldog és szerelmes csókban forrnak össze. A vendégeink meg hatalmas taps, és üdvrivalgatásukkal köszöntenek minket házastársként.
- Kislányom, itt az idő. – jelent meg apám a szobámban, ezzel visszatérítve engem a jelenbe.
- Igen, tudom. – feleltem, egy kis idegességgel.
Miután, lehajtottam a fátyolt, a kezembe vettem a fehér rózsából álló virágcsokrot és édesapámat karöltve lassú léptekkel igyekeztünk az esküvőm helyszínére.
Ahogyan kislány koromban mindig is áradoztam, minden úgy történt.
- Izabella Marie Swan „Hercegnő”, akarja - e az itt jelen lévő Sir Edward Cullen-t hites férjéül? Kitart mellette, egészségben és betegségben, Jóban és Rosszban, amíg a halál el nem választ? –idézte elsőnek hozzám a legfontosabb kérdést Joseph atya.
- Igen, akarom. –feleltem rögvest. Mire, a vendégeink nevetésben törtek ki, ahogyan szerelmemből is egy apró kuncogás tört ki.
- Sir Edward Anthony Masen Cullen, akarja – e az itt jelen lévő Izabella Marie Swan „Hercegnő” –t, hites feleségéül? Kitart mellette egészségben és betegségben, Jóban és Rosszban, amíg a halál el nem választ? –fordult Edward felé, ki csillogó szemekkel felelt a kérdésére.
- Igen, akarom.
- Ezen túl a rám ruházott hatalommal, házastársakká nyilvánítom önöket. Most már megcsókolhassa a mennyasszony-t. –utasította Edwardot.
Aki, a két keze közé vette arcomat, majd az ajkainkat lágy szerelmes csókba forrasztotta össze. A karjaimat a nyaka köré fonva, viszonoztam csókját…
Egyszer minden rossznak vége szakad, melyet felváltja a jó, ahogyan a mesékben is történni szokott. S ha a király az áldását nem adta volna a leánya és annak választottjának a kapcsolatára, akkor az én mesém is tovább tartott volna.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése