2013. március 30., szombat

Story 17

Sziasztok. Szörnyen röstellem magam amiért, hosszú idő után, csak most hozom csak a "Csak egy perc" c. novella folytatását. De sajnálatos módon megfeledkeztem róla mindannyiszor, ahányszor belekezdtem. :S De most itt van a folytatása, ami egyben az utolsó rész is ebből a történetből. Amely bár igaz nem lett olyan hosszú, de csak remélni tudom, hogy tetszeni fog majd nektek. 
Nem kívánok egyebet, mint csak hogy kellemes olvasást nektek, és Kellemes húsvéti ünnepeket! ;)


Szeretettel: Love_Day


Csak egy perc


5. fejezet

Hihetetlen, hogy a napok milyen gyorsan eltudnak telni úgy a fejünk fölött, hogy észre se vesszük, amikor olyas valakivel töltöd az idődet, akivel igazán jól érzed magad. Akivel való önmagad lehetsz.

Velem is ez történt. Nem is törődtem a napok múlásával, csak is arra összpontosítottam, hogy elég időt tudjak tölteni a nővéremmel, a leendő sógorommal, és az egyetlen olyan személlyel, aki megmutatta nekem, hogy milyen is a testi szerelem, és milyen önmagamnak lenni.
Ez a személy lett az első férfi az életemben, akinek az emlékét örökké a szívemben fogom őrizni, még úgy is, hogy tudom, megvan annak az esélye, hogy talán a holnapi napon mondunk egymásnak, utoljára búcsút.
Eme gondolatra, a szívem összeszorul, s a torkomban pedig egy hatalmas gombóc kezd el keletkezni.
Mielőtt utat engedhetnék a könnyeimnek, kimászok a takaró alól, majd az éppenséggel a lábam mellett heverő, inget kapom magamra, amelyen miután begombolok pár gombot, halkan az ajtóhoz lépek, amin kilépve, a konyha felé veszem az utat.

A konyhába érve feloldom a lámpát, majd a teáskannába eresztek vizet, amelyet fel is rakok főni. Amíg a tea vize forr, addig felrugaszkodom a konyhapultra, és a gondolataimba merülök...

Messze sem hittem volna, hogy egy két hét itthon lét alatt, olyan közel fogok engedni valakit magamhoz, mint Robot. Pedig megfogadtam, hogy színésszel avagy híresebb férfival nem fogok kezdeni, de Rob... ő, más. Ő úgy vonzott magához, mint ahogyan, más eddig nem.
Mellette szabad, kiegyensúlyozott és ami a legeslegfontosabb, önmagam lehettem.
Boldog lehettem mellette anélkül, hogy megfojtottuk volna egymást. A délutánokat, avagy amikor tovább tartott a munkája, akkor az estéket igyekeztük egymással tölteni.
Általában a másikunk testének a felfedezésével voltunk elfoglalva, de sok időt szántunk arra, hogy meg ismerhessük egymást.

Ahogyan én magamról, úgy ő is elég sokat mesélt magáról. Én arról, hogy miért akartam, és miért lettem gyalogos, ahogyan ő is arról, hogy miért lett belőle színész.
Elmondása szerint, amikor még kicsi volt, és a szülei veszekedni kezdtek, ő pedig, hogy csillapítson a feszült helyzeten  utánozni kezdte őket. S onnantól kezdve, másokat is utánzott, ami még nagyobb kedvet adott neki arra, hogy egyszer egy elismert színész válhassék belőle. Ami úgy tűnik, meg is történt.

Rég nem éreztem magamat ilyen szabadnak és boldognak, mint az elmúlt két hétben, ami leginkább Rob érdeme.

Kedvelem ez már holtbiztos, de tudom és érzem, hogy ami köztünk kialakult, az már jóval több, mint holmi alkalmi kapcsolat, s baráti kötelék, és éppen ez miatt szorul össze a szívem.

Hiányozni fog, és nem akarom elveszíteni őt. Ahogyan azt sem akarom, hogy valaki másé legyen, akinek nap mint nap, mosolyt csalna az arcára. Akit ölelne, és csókolna...
De nem kérhetem arra, hogy várjon rám... mert azt sem tudhatjuk biztosan, hogy fogunk –e még valaha találkozni.

El kell őt engedned. – suttogja egy aprócska hang a fejemben. – Tudom, de annyira nehéz...

-          Hé, te miért nem alszol mellettem? – kérdi egy bársonyos hang közvetlenül közel hozzám, mire megborzongva térek vissza a jelenbe, és kinyitom a szemeimet.
-          Nem tudtam aludni, így gondoltam, csinálok teát, ami már mindjárt kész is – felelem miközben lerugaszkodom a pultról, és az előkészített filtert a vízbe csöpögtetem.

Miután elkészült a tea, a Rob által kikészített két bögrét teleöntöm, amit a két kezünk közé fogva, a nappali kanapéján foglalunk helyet, közvetlenül egymáshoz bújva.
Aprót kortyolva a teából, egy szomorú sóhaj hagyja el a számat.

-          Mi a baj? – kérdi, Rob miközben leteszi a bögréinket az asztalra, és az ujjaival közzé fogva az államat, maga felé fordít.
-          Nem lényeges, csak ölelj magadhoz szorosan.

A kérésemet minden további szó nélkül teljesíti is, mire még közelebb bújok hozzá. A kezeivel a hátamat, és a hajamat simogatja, ami annyira ellazít, hogy a szemeim egyre hosszabb ideig maradnak leragadva, mígnem véglegesen az álmok mezeire nem lépek...

A másnap délelőtt hitpergyorsasággal elrepült, amelynek egyikünk sem örült. Látva nővérem és Kellan szomorú, Rob fájdalmat sugárzó tekintetét kis híján könnyeket facsar ki belőlem, ha nem sikerült volna visszatartanom őket.

-          Épp hogy csak most jöttél, és már el is mész – zokogta a fülembe nővérem  amikor búcsúzkodni kezdünk közvetlenül a házunk előtt megálló taxi mellett. – Hiányozni fogsz.
-          Ahogyan te is nekem, Nik – szorítom őt még közelebb magamhoz, majd amikor elengedjük egymást, Kellan hatalmas karjai között találom magam. – Aztán vigyázz a nővéremre, vagy különben velem fog meggyűlni a bajod! – fenyítem meg játékosan.
-          Az életemnél is jobban fogok vigyázni rá, Kris – ígéret hangzik a hangjában amikor elenged. – Hiányozni fogsz.
-          Te is nekem, nagy mackó  – bokszolok bele a vállába, majd végül a harmadik és egyben az utolsó személy felé fordulok, aki nem törődve semmivel és senkivel sem, szorosan a karjai közé kap és úgy veti rá magát az ajkaimra, mint egy éhes fenevad a zsákmányára.

Ahogyan csak tudom viszonozom a csókját, majd kibújva a karjai közül beszállok a taxiba, és mielőtt a sofőr indítana, ezzel a két szóval búcsúzom Robtól:

-          Ég veled! – köszönök el, és arra utasítom a sofőrt, hogy indítson a reptér felé...

***

Fél órával később...

Miközben arra várok, hogy bemondják a reptéri hangszórókba a gépemre való felszállási engedélyt, szomorúan és egyben elkeseredetten hunyom le a szemeimet, amikor azt látom magam körül, hogy párok sokai, hogyan ölelik és csókolják egymást.

Nekik miért ilyen könnyű? Nekik miért ilyen egyszerű és normális az életük? – kérdem magamtól, hol ott tudom, hogy éppen azért, mert ők nem azért utaznak el mérföldekre, hogy a hazájukért szálljanak szembe az ellenséggel, ahogyan én azt tenni készülök.

Igaz könnyű szerrel megtehetném azt, hogy visszavonuljak és Los Angelesben éljek ameddig úgy tartaná kedvem, de még sem teszem. Nem teszem, mert a szívemet vissza – vissza húzná a gyaloglás, amely az apám révén az életem részévé vált.

Mikor bemondják a hangosbemondókba, hogy fel szállhatunk a gépre, már épp a terminálnál álló sorba szándékoznék beállni, amikor hirtelen egy ismerős hang üti meg a fülemet, amely a nevemet kiálltja.

-          Kristen! – egyre közelebbről hallhatólag a hang, az a bársonyos hang amely minden egyes pillanatban, egyfajta jól eső bizsergést kelt a szívemben és a gyomromban egyaránt.

Kiállva a sorból, amikor megpillantom Robot, hitetlenkedő tekintettel vizslatva őt ledobom a vállamról a táskát, majd egyenesen karjaiba vetem magam. Ő ekkor szorosabban fonja körém a kezeit, miközben megpördül párosunkkal.

-          Nem akarom, hogy elmenj, de... – enged el épp annyi távolságnyira, hogy az arcomat a két tenyere közé tudja venni - ... tudom, hogy ez a te kötelességed, az életed.
-          Rob én... – felelni szándékoztam volna erre, ám ő a következő mondataival, amelyekben ott csengett az ígéret belém fojtotta a szót.
-          De, nem akarom, hogy ami köztünk van az így és most ezen a napon véget érjen. Tudom, hogy úgy gondolod talán a mai nap lássuk egymást utoljára, de én nem így gondolom, mert hiszem, hogy visszafogsz térni, és én várni fogok rád. Ha kell, akár egy örökké valóságik is.

Mivel egy árva szó sem jött ki a számon, így az ajkaira hajolva minden érzelmemet belesűrítve, megcsókolom őt, amit ő nem is rest viszonozni. Amikor utoljára felszólítanak arra, hogy szálljak fel a gépre, egy utolsó csókot nyomva Rob ajkaira, a vállamra kapom a táskám, vissza sem nézve a terminál felé közeledem, majd felszállva a gépre, magam mögött hagyom Los Angelest, vele együtt a nővéremet és sógoromat, és nem utolsó sorban azt a férfit, aki rabul ejtette a szívemet...

  Egy évvel később...

Egy év eltelte után, amikor megkaptuk a nővérem esküvői meghívóját, apával együtt eltávot véve, úgy döntöttünk, hogy most hozamosabb időre térünk haza. Haza az igazi otthonunkba, amely nem más hol van, mint Los Angeles szívében.
Amikor leszállunk a Los Angelesi reptéren és a terminál felé közeledünk, érzem amint a szívem a torkomban ver az idegességtől és attól a kérdéstől, hogy vajon Rob betartja –e az egy évvel ezelőtti, nekem szánt ígéretét?
Azonban a kezdeti idegességem azon nyomban el is párolog, amikor megpillantom a terhesen ránk váró nővérem és Kellan mellett, azzal a térdremegtető féloldalas mosolyát felém virító Robot, kinek a hatalmasra tárt karjaiba futok.

-          Hát mégis eljöttél – motyogom boldogan, amikor az arcára emelem a tekintetem.
-          Hiszen megígértem, hogy várni fogok rád. Nem? – kérdezi mosolyogva.
-          De – bólintok rá nevetve, mire az ajkaimra hajolva a következő szót suttogja:
-          Szeretlek.
-          Én is szeretlek, Rob! – viszonozom a vallomását, ahogyan a csókját is.
-          Mindig várni fogok rád – suttogja az ajkaimba, és újra megcsókol.

S bár nem tudhatom biztosan, hogy valóban mindig várni fog rám, azonban ameddig ezt fogja mondani nekem, és itt lesz amikor én mindannyiszor hazatérek, hinni és remélni is fogom, hogy az az ígéret amit nekem tett és tesz, azt be is fogja majd tartani...


Vége

2012. december 27., csütörtök

Story 16

Sziasztok! Tudom, hogy már régóta nem volt ezen a blogon egyetlen egy új novella avagy rész. De, hamarosan újra lesznek novellák ... azaz kisebb történetek, RobSten párosunk személyeiben. Hogy be lesz -e fejezve a Csak egy perc c. kis történet, nem tudom biztosan, ugyan is már nem igazán emlékszem arra, hogy mit szerettem volna kihozni belőle, de törni fogom rajta a fejem, és akármilyen irányba is forduljon, de megírom, és fel is teszem majd. :)

Addig is egyenlőre egy karácsonyi novellát hoztam most nektek, amelyet egyébként már a RobSten - Két vérző szív egymásra lel c. blogomon már olvashattátok is, csak mivel ez egy novellás blog így gondoltam, hogy nem ártana, ha ide is felraknám. :)

Kellemes olvasást kívánok hozzá, és jó szórakozást!
Igyekszem minél hamarabb jelentkezni az újabb novellával!

Na és akkor lássuk is azt a novellát:


RobSten Karácsonyi novella

Váratlan találkozás

A
z utca zsúfolásig tele volt, egész nap hömpölygött a tömeg, ám a kis kávézóba december 23 – án már alig tévedt be valaki. A máskor megszokott laptopos menedzserhad elmaradt, helyettük vásárlásban megfáradt családok ugrottak be egy – egy bögre kakaóra, forró csokira, forralt borra, és a karácsonyt külön töltő szeretők rövid titkos találkáikra...

Odakint lassan sötétedett, kigyúltak az ünnepi fények.

Kristen szórakozottan nézett az órájára: már csak 58 perc volt hátra a nyitvatartási időből. A szeme megakadt egy rózsaszín dzsekis, mosolygó kislányon, aki széles gesztusokkal magyarázott és ugrándozott az apukája előtt... Már majdnem elöntötte a jól ismert szomorúság, amiért az idén is egyedül tölti az ünnepeket, – (mint amelyet, lassan már két éve is tesz, miután egy tragikus balesetben elvesztette a szüleit, és egyetlen kis húgát, Jenna-t. Nélkülük olyan egyedülinek, és magányosnak érezte magát Los Angelesben, hogy úgy döntött, New York-ba költözik, ahol maga mögött hagyta az otthonát, és a barátait. Bevallása szerint, szörnyen hiányoznak neki azok az idők amelyeket a családjával és a barátaival együtt tölthetett  beleértve az ünnepeket is.) – amikor váratlanul kinyílt az ajtó.

A magas férfi apró toppantásokkal leverte cipőjéről a havat, majd lehúzta a sapkáját, amitől összekócolódott félhosszú, szőkés barna haja. Határozott léptekkel megcélozta az ablak melletti asztalkát, és kényelmesen elhelyezkedett.
Kristen nagyot nyelve és mély levegőt véve, vette rá magát arra, hogy megközelítse azt az asztalt ahol a férfi foglalt helyett.

-          Jó estét uram, mivel szolgálhatók? – kérdezte meg tőle, kedvesen mosolyogva, amely egy hozzá hasonló alkalmazottnak szükséges feladat volt.

-          Köszönöm, de még várok valakit – mosolygott a férfi, csábítóan féloldalas mosolyával, amelytől a lány lélegzete egy pillanatra elakadt.

Kristen miután sikerült összeszednie magát biccentett, és visszasétált a pult mögé.
Elkezdte kipakolni a mosogatógépből a kávéscsészéket, közben lopva a jóképű idegenre sandított. Megkell hagyni, nagyon sármos a három napos borostájával. Vajon miféle nő lehet a barátnője? – találgatta magában, és kétsége sem volt afelől, hogy egy újabb románcnak lesz a szemtanúja.
Amikor felnézett, elkapta a férfi pillantását.
Zavarukban mindketten kibámultak az ablakon, ahol egy Mikulás – ruhába öltözött ember épp megcsúszott. Olyan látványos piruettet adott elő a jégen, hogy Kristen és a vendég is hangosan felnevetett.

-          Ne haragudjon, meggondoltam magam. Kaphatnék mégis egy kapucsínót  – kérdezte a férfi, aki szemmel láthatóan felengedett, mert nyomban hozzátette: - Sikerült már elintéznie a karácsonyi bevásárlást, vagy a holnapi őrületben fog nekilátni?

Kristent meglepte a váratlan közvetlenség, de miközben mindkettőjüknek készített egy italt, válaszolt a kérdésre, aztán leölt a jóképű vendéggel szemben.
Egy átlagos hétköznapon soha nem tett volna ilyet, hiszen ideje és lehetősége sem lett volna rá, de ma órákon át unatkozott a kávézóban egyedül.
A férfi mosolyogva dőlt előre, és elmesélte, hogyan gyűlt meg a baja épp az előbb egy értetlen eladóval a szomszédos plázában. Ahogy cifrázta a történetet, Kristennek szabályosan potyogtak a könnyei a nevetéstől...

***

Szinte észre sem vették, hogy a kapucsínó elfogyott, és hat óra is elmúlt már. De, egyikőjük sem foglalkozott most az idővel, mert mind a ketten jól éreztek magukat, egymással.

Összerezzentek, amikor megszólalt a férfi telefonja.

-          Ühüm... Rendben... Nem, nem baj...! – hallgatta Kristen a szűkszavú beszélgetést.

Belesajdult a szíve a gondolatba, hogy ez a helyes és vicces pasi valaki másé...

-          Bocsánat. A gyerekkori barátom volt az. Ma már nem jön, de ha jól látom, amúgy is záróra van. Azt mondja, a karácsony miatt mégis megpróbálják helyrehozni a házasságukat a feleségével, mostanáig beszélgettek, és megfeledkezett az időről. – Látva viszont, Kristen megkönnyebbült mosolyát, hozzátette: - Így viszont felszabadult a holnap délelőttöm is. Mit szólna egy puncshoz, mielőtt bezár a karácsonyi vásár?

A lány, csak pislogott a kérdés hallatán, de hevesen dobogó szívvel, és boldog mosollyal mondott igent az idegennek. Aki örömmel konstatálta, hogy mégsem lesz olyan magányos a holnapi napja, mint amilyenre ő számolt.
Türelmesen megvárta, amíg a lány mindent a helyére téve, lecsukja a hangulatos kis kávézóban a lámpákat, és bekapcsolja a riasztott, amely után kulccsal be is zárja az ajtót.
Taxi helyett, mind a ketten a séta mellett töltöttek, de az helyett, hogy a férfi hazatért volna, felajánlotta Kristennek: hogy hazáig kiséri. Aminek, a lány nagyon örült is. Olyan mint ha egy álmom válna valóra most. – gondolta magában, miközben mosolyogva pislantott fel a mellette lépkedő férfira.

Milyen szép a mosolya... – jegyezte meg magában a férfi, amikor ő is a lányra sandított.

A lány otthonáig vezető úton  tovább szórakoztak az egymással megosztott vicces régi emlékeken. Amikor megérkeztek a Melrose Pleas-re, mind a ketten szomorúan és elkeseredve vették tudomásul, hogy el kell búcsúzniuk egymástól, de mellette öröm izgatottsággal várták, hogy elérkezzen a holnap délelőtt.
A jóképű idegen, búcsúzóként egy apró – lágy csókot lehelt a lány arcára, majd vissza indult arra, amerről jöttek. Mielőtt azonban végleg eltűnhetett volna a lány látóköréből, az egy kiáltással megállásra késztette őt.

-          Várj! – az idegen ijedten megtorpant. Félt, hogy esetleg a lány rájött arra, hogy ki is ő valójában. Félt, hogyha megtudja ki is ő, másként fog vele viselkedni, mint a többi nő a társaságában. Pedig most először érezte azt igazán, hogy végre egy olyan lánnyal találkozott, aki nem azért csatlakozott hozzá, mert ő egy ismert ember. – Még a nevedet sem tudom.

Egy fajta megkönnyebbülés járta át a férfi testét, hogy a lány még sem ismerte fel őt. De mellette, volt benne egy kis félsz is, mert nem tudta, hogy mi lesz akkor, ha megtudja a lány, a valódi kilétét. Így hát, a sajátja helyett,  a barátja nevét mondta, akivel a minap lett volna a találkozó a kávézóban.

-          Tom.

-          Örvendtem a találkozásnak Tom. Az én nevem Kristen. – feleli mosolyogva a lány, amelytől a férfi arcára is mosoly kúszik. – Jó éjszakát!

-          Neked is jó éjszakát, Kristen. – búcsúzik el újra a férfi tőle, immár visszatekintés nélkül.

Kristen, amint szem elől tévesztette a férfit, széles mosollyal és a boldogságtól csillogó szemekkel, csukta be magat mögött az otthona ajtaját, amelybe belépve fel is oltotta a lámpát. A háza nem volt nagy, de kicsinek sem mondható: egy szobából + egy fürdőből + egy konyhából és egy nappaliból állt az otthona, amelyet lassan két éve, tudhat a magáénak.
Lerúgva magáról a csizmáját, bújt ki a kabátjából amelyet az ajtó melletti lévő fogasra akasztott fel a sapkájával, és a sáljával együtt. Bekapcsolva a tv – jét lépett be a konyhába, ahol a hűtőbe benyúlva elővette a tegnapi napról marad húslevest, amit be is tett a mikróba melegedni.
Alig másfél perc múlva a mikró hangos csipogással jelezte, hogy elvégezte a munkáját, amely során Kristen kivette a leveses tányért, mellé pedig egy kanalat is elő vett, majd helyett foglalt a tv előtt lévő kanapén.
A tv – ben épp a híradót hallgatta – ugyan is a gondolatai teljesen másfele jártak, vagy inkább más körül, akit „állítólag” Tom – nak hívnak – amikor, a tekintete megakadt a képernyőn. Köhögve köpte ki a levest, miközben a szemeivel a a tv – képernyőjére meredt, ahonnan az idegen jóképű férfi tekintett vissza rá.

-          A twitteren, a híres Bad Girls együttes, egyik tagja azt a hírt posztolta ki a saját oldalára, hogy csapattársuk, Robert Pattinson tíz évnyi sikeres együtt zenélés után, kilép a bandából. Ezzel a hírrel próbáltuk felvenni a kapcsolatot, a szívtipró Roberttel, de sajnálatosan sehogy sem tudtuk elérni őt. De mint ahogyan én is, úgy sokan bízunk és reménykedünk abban, hogy mégsem lép ki az együttesből, és továbbra is hallgathatunk majd közös dalokat tőlük. Debra Donovan riportját hallották...

A lány megkövülten ült a kanapéján, az előbb elhangzottakat megemésztve... vajon miért hazudott nekem a nevéről? – kérdezte magától csalódottan. – Vagy én is csak egy lány vagyok, a sok közül akiket hülyíteni szokott?De miért? Mire volt jó ez neki?
Kristen úgy érezte, hogy egy világ dőlt össze benne azalatt az idő alatt, amikor meghallotta az előbbi riportot. Nem értette, hogy miért megint őt verik át, amikor ő mindenkivel barátságos és kedves volt mindig is. Erre pedig, folyton – folyvást őt érik a hazugságok, és a fájdalmak.
Pedig hosszú idő után, a mai délutánt tartotta élete eddigi legszebb korszaknak. Végre tudott, szívből nevetni, és kifele nyitni.
Elhatározta, hogy a holnapi napon, amikor találkozni fog az idegen férfival, először megkérdi tőle: miért is hazudott neki...

... másnap délelőtt 9 órakor a vásár helyszínén...

Kristen idegesen toporgott a vásár azon részén, ahol a forralt bort osztották, amiből ő is vett egy pohárral. Miközben a bort kortyolgatta a tekintete körbe – körbe járt, hátha megpillantsa majd valahol az idegen férfit, akiben nagyot csalódott, és aki miatt szinte alig tudta lehunyni a szemét.
Épp egy szerelmest párt figyelt enyhe irigykedéssel, amikor két tenyér hirtelen eltakarja a szemét. Ijedtségében kiejtette a poharat a kezéből, amihez egy halk kuncogás is társult a váratlan személytől, akinek felismerni vélte a nevetése dallamát.
Amikor szembe fordult az idegennel, egy pillanatra ismét elállt a lélegzete, az elé táruló látványtól. A férfi szürkéskék szempárjai, csillogtak a viszontlátás örömétől, míg az ajkai szédületes féloldalas mosolyra húzódtak.
Ha nem hallotta és nem látta volna a tegnapi riportot, akkor mostanra már ő is visszamosolygott volna, de most nem tudta megtenni.

-          Szia! Örülök, hogy eljöttél. – köszönti őt vidáman az idegen.

A férfi az arcáról egyből lehervadt a mosoly, amikor meglátta a lány csalódott és egyben szomorú tekintetét. Nem értette, és nem is tudott rájönni, hogy mi lelhette őt. Már épp feltenni készült egy kérdést, amikor a lány megelőzte.

-          Szia Rob! Vagy szólítsalak inkább Tom-nak? – a hangjában cinizmust vélt hallani, ami során a férfi ledermedt.

Tehát tudja.  De még is honnan, és mióta tudja? Nem lehet, hogy már eleve tudott a kilétemről vagy még is? Nem hiszem, mert akkor eleve visszautasított volna, még az este miután bemutatkoztunk egymásnak. Ezt aztán most jól elcseszted Rob!
Zavartan dermedt a lányra, azon gondolkodva, hogy mit is mondjon. Nem akart mentegetőzni, de hazudni sem akart neki. Így hát összeszedve magát, megvallta a lánynak az igazat!

-          Sajnálom, hogy nem az igazi nevemen mutatkoztam be, de féltem, hogyha elmondom az igazat, akkor másként fogsz majd viselkedni velem. Egyszer az ég világon nem az a Robert Pattinson akartam lenni, aki énekes és híres, ha nem csak egy normális srác, aki úgy töltheti el a szabadidejét ahogyan azt csak akarja. – miközben az igazat mondja, mindvégig a lány szemébe nézett. – Bár visszafordíthatnám az időt, csak hogy a valódi nevemen mutatkozhassak be neked, de nem tudom.

Kristen csak állt mereven, el nem szakadva a férfi gyönyörű szép tekintetétől, amelyben az őszinteséget  és a bocsánatkérést vélte látni. Hol szeretett volna dühöngeni, hol pedig egyszerűen csak megszerette volna ölelni az előtte álló Robertet. Sajnálta, és egy kicsit bántotta is őt a dolog, hogy a férfi azt hitte róla, másként fog vele viselkedni, ha megtudja róla az igazat, de másrészről pedig megtudta érteni őt. Robert helyében, ő is ugyan így cselekedett volna. – gondolta magában.

-          Igen. Rosszul tetted, hogy nem a valódi nevedet árultad el, de azt hiszem, hogy én is ugyan így tettem volna, szóval most már értelek.

-          Köszönöm. – felelte Robert. – Akkor most, mi...

-          Mi most azt csináljuk, amiért ide jöttünk, ahogyan azt tegnap elterveztük. – válaszolt mosolyogva Kristen, és belekarolt Robert-be, majd belevetették magukat a vásárlók tömegébe...

„ Mindig hallgasd meg a másikat, mielőtt bármi rosszat is feltételeznél, mert soha sem tudhatod, hogy mikor – mi fog történni. Lehet, hogy rossz, de lehet, hogy valami jó. De egy esély, mindenkinek jár...”

Szeretettel: Love_Day

2012. október 11., csütörtök

Story 15

Sziasztok. Bocsánat, hogy csak most hoztam a novella folytatását. De, csak most volt rá időm, befejezni a részt. 
Remélem tetszeni fog nektek. :S

Love_Day


Csak egy perc


4. rész

(Kristen)

   Ha azt hittem, hogy a délutáni vásárlás alatt, megfogom úszni a nővérem kérdéseit, Robbal kapcsolatosan, akkor orbitálisan nagyot tévedtem.  Nem is Nikki lett volna az, aki nem vette volna észre azt ami köztünk folyik az egyik legjobb barátjával.

   Végül is, ő az egyetlen olyan személy az életemben, akinek bármit elmondhatok. És, így kétség kívül daloltam neki mint egy kis madár.

   Miután elmeséltem neki reggel történteket, beültünk a régi kedvenc cukrászdánkban. Ahol még a mai napig is a legfrissebb, és a legfinomabb süteményeket lehet kapni.

-          Szóval, akkor te és Rob vonzódtok egymáshoz. S a szavaidból kivéve, nem is kicsit. – jelentette ki.

-          Igen.. legalább is azt hiszem. – motyogtam zavartan.

-          Hm.... – hümmögött egyet, majd gondolkozó arcot vágva, maga elé nézett.

   Ajaj... remélem, semmi olyasmit nem akar tervezni ami alapján és Rob összejöhetnénk. Főleg meg úgy, hogy még én magam sem tudom –e igazán, hogy érdemes lenne –e őt meg ismernem.

   Hiszen, én eleve kikötöttem, hogy soha nem leszek szerelmes egyetlen egy színészbe. Jézusom, már is a szerelemről beszélek, amikor még azt sem tudom, hogy milyen érzés is a szerelem!  Nem lehet köztem és Rob között semmi, mert annak nem lenne jó vége.

   Nem tudnám el viselni a tudatot, hogy egy másik nőt csókol és ölel. Ahogyan azt sem tudnám el viselni, hogy más nőnek valljon szerelmet. Még akkor sem, ha éppen egy film szerep kedvéért teszi is ezt.  Főleg meg nem akkor, ha előtte nekem mondja azt, hogy szeret.

-          Tudom, hogy magadban azt határoztad el, hogy soha nem leszel szerelmes egy színészbe. De, azt tudnod kell, hogy néha a szerelemnek nem lehet parancsolni. – a merengésemből, nővérem hangja térít vissza.

-          Tudom. De, miért is jössz most ezzel? – kérdeztem értetlenül.

-          Azért drága húgocskám, mert ami most köztetek zajlik, abból még nem biztos, hogy szerelem is lesz. Bár, én nagyon örülnék neki, ha végre te is, meg Rob is megtalálnátok és meg ismernétek az igaz szerelmet, együtt. 

-          Nik, ez... tudod, hogy számomra lehetetlenségnek hangzik. Én nem...

-          Aj... mi lenne ha élveznéd az életet is egy kicsit? Csak annyit tegyél meg kérlek, hogy megpróbálod meg ismerni Robot, avagy valaki mást. Aki nem Mike, persze. – az utóbbinak említésére, az arcom keserű fintorba rándult. – Nem arra kérlek, hogy hagyj fel a gyalogsággal, és azonnal menj férjhez. Csak arra, hogy most ne mással foglalkozz, ha nem saját magaddal. Próbálj meg élni, és élvezni az életet. Megígéred? – fogja meg az egyik kezemet, s reménykedést vélek kiolvasni a világos barna szemeiből.

-          Ígérem, hogy megpróbálom. – adtam meg magamat.

-          Köszönöm. – felelte mosolyogva, amelyet nem tudtam nem viszonozni.

   A cukrászdát elhagyva, haza mentünk. Ahol Nikki-vel tovább folytatva a csajos napunkat, a tv elé ültünk, és a tegnapiról megmaradt házilag sütött almás, túrós és meggyes pitét fogyasztottuk el.

   Nem sokkal később, Kellan is hazajött, de nem egyedül... vele jött Rob is, és egy szőke hajú, gyönyörű lány. Aki mindvégig Rob karjába kapaszkodott.

   Esetleg a barátnője?

   Még is, miért érzem –e kérdésnek a keserűségét a számban?

   És, ha még is igaz, hogy ez a gyönyörű lány a barátnője, akkor még is, mi a fene volt az reggel, amit csinált?
  
   A gondolat, hogy csalja a barátnőjét, elborzasztott.

   De, ha van barátnője, akkor még is miért beszélt nekem arról Nikki, hogy Rob nem olyan mint a többi pasi?
   Még is, hogy lehettem akkor idióta liba, hogy abban reménykedtem... esetleg legközelebb nem utasítom vissza a közeledését, amikor... amikor barátnője van?!

   Hogy magamra haragudtam –e legjobban, vagy esetleg Rob-ra, azt nem tudtam eldönteni jelen pillanatban. S talán lehetséges éppen ez volt az oka annak, hogy minden szó nélkül, felpattantam a kanapéról, és elhaladva Kellan mellett, kiszaladtam a házból.

   Nem törődve azzal, hogy értetlenül utánam kiáltanak.

   Csak futottam, és futottam megállás nélkül, mind addig amíg újra azon parkban nem találtam magam, ahol minap is megállásra késztettem magam.

   Ahogyan reggel, ugyan úgy most is leültem az egyik padra, és a lábaimat felhúzva a térdemre borultam... és azon gondolkoztam, hogy most éppen miért tettem azt amit tettem?!

   Nem kétség: Én nem vagyok normális!

   Miért rohantam el? Magam sem értem, magamat. Annyira idiótán viselkedtem az imént.

   Ha az a lány a barátnője, akkor azt nekem elkel fogadnom. És nem szabad arra gondolnom, ami reggel történt. De még is, miért olyan nehéz – ez? Annyira nehéz, nem arra gondolni amikor az ajkaimon, a nyakamon éreztem, perzselő – puha ajkait. És ujjai lágy simogatását.

   Istenem, még is hogyan fogok tudni, nem gondolni arra, hogy milyen lenne újra csókolni és érezni őt, ha... ha nap mint nap összefogok futni vele?

   Esetleg, térjek vissza Afganisztánba  az apámhoz? Nem! Ezt nem tehetem meg Nikki-vel. Nem mehetek el az egyik napról – a másikra, amikor már olyan régóta arra vártunk mind a ketten, hogy hazajöjjek. És, nem futamodhatok meg egy aprócska dolog miatt, sem.

   Éppen ezért az lesz a legjobb megoldás, ha kiverem a fejemből a Robbal töltött pillanatokat, és megpróbálom élvezni ezt a két hét szabad el távot – amit kaptam - , ahogyan azt csak lehet.

   Eme elhatározásomat, követvén letöröltem az arcomról az időközben kicsordult könnyeimet. Majd amikor felálltam a padról, és épp távozni készültem a parkból, akkor egy kemény testbe ütköztem.

   Azonban mielőtt hanyatt vágódhattam volna, két erős kar fonódott a derekam köré, amely nem hagyta, hogy el essek.

   Felpillantva az engem még mindig szorosan tartó illetőre, a tekintetem két gyönyörű tengerkék szempárba kapcsolódott  De messze sem hasonlítható, Rob örvényként beszipolyozó szemeihez.

   Na tessék, már megint csak ő jár az eszembe!

-          Jézusom! Ne haragudj. Csak észrevettem, hogy itt vagy, és megakartam kérdezni, hogy minden rendben –e?! – a hangja, kicsit érdes volt. De még is barátságosan hallatszott.

-          Pe... persze, minden rendben. – válaszoltam, megilletődve, miközben kibújtam az öleléséből.

-          Örülök neki. – mondta, és kedvesen rám mosolygott. – Egyként, Garrett Hedlund.

-          Kristen Stewart.

-          Nikki Stewart a testvéred? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.

-          Igen. – felelem. – Ennyire felkeltette a nővérem az emberek figyelmét, hogy ilyen ismerősen cseng a vezeték nevünk?

-          Is – is. Vagyis, valóban elismerésre való tehetséges színésznő. És, a munkánk révén volt alkalmunk személyesen is megismerkednünk egymással. – feleli, és zavartan a szőkés barna hajába túr.

-          Áh... akkor te is színész vagy. Ugyebár? – kérdezek vissza, kissé lehangoltan.

-          Öm, de. Miért?

-          Semmi – semmi. De nekem most már mennem kell, a nővéremék biztosan aggódnak már értem.

-          Értem. Esetleg nem lenne kedved meginni velem valamit, valamelyik nap?

-          Miért is ne?

-          Mondjuk pénteken, a Criminal – ban, este 7 - kor?

-          Nekem megfelel. Akkor pénteken. Szia. – mosolyogva köszönök el tőle.

-          Már alig várom. Viszlát szépségem!

   Köszön el ő is, majd amíg ő a másik irányba indul, addig én a házunkhoz vezető visszaút felé indulok.

   Remek! Egyedül is csak én lehetek ekkora szerencsétlen, hogy hirtelen az egyik percről a másikra, színészekbe botlok. – morgom magamban, miközben szembe találom magamat egy másik színész palántával, akinek pár óra alatt sikerült felforgatnia eddigi kacifántos életemet.

-          Kristen, hál istennek, hogy meg vagy. Még is miért rohantál el? A nővéred halálra aggódta magát miattad, ahogyan mi is. – lépett közelebb hozzám.

-          Már minden rendben. Csak egy kis egyedül létre vágytam. – felelem, és kikerülve őt tovább folytatom az utamat.

   De épp hogy egy pár lépést tettem, Rob a karomat megragadva visszarántott, és maga felé fordítva, a kezei közé fogta az arcomat.

-          De még is miért rohantál el? – kérdezi újra.
-          Nem mindegy?

-          Nekem nem. Kérlek válaszolj!

-          Nem tartozom neked magyarázattal. És aki itt egyébként is magyarázattal tartozik az te vagy. Legalább is a barátnődnek biztosan. Akit, minden bűntudat nélkül te megcsalsz. – vágtam dühösen az arcába. – És ajánlom, hogy engedj el, vagy ennek nem lesz jó vége!

    Ellökve őt magamtól, ismételten megpróbálkozom az út tovább folytatását. De ő ismét megragad és, a szemközti falnak dönt.

-          Én nem csalok meg senkit, sem! – sziszegi a fogai között. – A lány akit nálatok láttál velem, a nővérem.

    A nővérem! A nővérem.... – visszhangzott a fülemben. És amikor kezdtem felfogni a szavait, mélységes bűntudat támadt rám, az előbbi hamis vádjaim miatt. Megvádoltam őt egy olyan dologgal, amelyet nem is követett el.

   Óh, hogy én mekkora marha vagyok!

-          Óh... én... – annyira sajnálom! – akartam mondani, de ő az ajkaival azon nyomban elhallgattatott.

   Folyton ez a mániája, hogy az ajkaival hallgattat el? – kérdezem magamtól, de a vérpezsdítő csókját rögvest viszonozom is....

(Robert)

   Meg nem szakítva a csókunkat, a lábaimat a derekam köré emeli, amelyet össze is kulcsolt. Amikor az ajkaim-mal a nyaka csókolgatására tértem át, az ujjaival a hajamba túrva szorított még közelebb magához.

   Mielőtt tovább mehettünk volna, elhajolt előlem.

-          Ne itt. – suttogta, halkan.

-          Oké.  De, biztosan akarom tudni, hogy ezúttal nem –e fogsz ellökni magadtól. – néztem mélyen a szemeibe.

-          Ígérem. – válaszolta, és hogy el is higgyem, csókkal nyomosította is az ígéretét.

   Elengedve őt, a kezeinket összekulcsoltam, majd kitérve a főútra, az éppen arra járó taxist leintve, beszálltunk a kocsiba. Akinek a címemet bemondva, már hajtott is a lakásom felé...

   A lakásomhoz érve, kifizettem a sofőrt. Majd az ujjaimat újra Kristenével össze fűzve, szálltunk be a liftbe. És amikor a harmadik-ra értünk, és némi bénázás után amikorra sikerült kinyitnom a lakásom ajtaját, nem bírva a Kristen iránt érzett fellobbanó vágyaimmal, az ajkaira tapadtam. Majd felkapva a karjaimba a szobám felé botladozva  mosolyogva hallgattam Kristen, gyönyörű kacagását, amelyet a kicsinyke bénázásom miatt hallhattam... 

2012. szeptember 16., vasárnap

Story 14

Sziasztok. Most is csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom... hogy ennyit késtem a novella újabb részével. És csak remélni tudom, hogy ez is tetszeni fog majd nektek. Az előzőhöz írt kommenteket, és kattintásokat nagyon szépen köszönöm. :)
Kellemes olvasást kívánok hozzá!
Love
~Dóry


3. fejezet

(Kristen) 

   Csókja felemelőbb, mint ezelőtt pár perce. Érintései, amelyeket a testemen visz végbe, lávaként olvaszt szét.

   Még soha sem tapasztalt, érzések kerítenek hatalom alá. Amelyek alól, ha akarnék se tudnék elmenekülni.

   Nem.

   Mert annyira jó ezaz érzés. Mert azt akarom, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat. Annyira mámorítóan – tűzesen égeti csókjai az ajkaimat, hogy nem tudom megállni, hogy újra ne húzzam fel egy újabb szenvedélytől fűtött csókra.

   Belemosolygok a csókba, amikor a számba nyögve, belemarkol a fenekembe. Ám, a mosolyt rövidesen kisebb sóhajok váltják fel. Próbálom halkabbra fogni a hangomat, de képtelen vagyok rá. Ennyi új érzés, és fokozott tapasztalatok közepette.

   Ő csak féloldalasan elmosolyodik, amely miatta, a lábaim kocsonyaként csuklik össze. De mielőtt elcsúszhattam volna, ő szorosan meg tart, miközben a nyakamra hajol. És hol apró csókokkal – hol pedig apró harapásokkal, kényeszteti a nyakamat.

   Egy újabb halk nyögés hagyja el torkomat, miközben az ujjaimmal lehámozom róla az elázott felsőjét, és amint végig simítok enyhe szőrrel fedett, kockás hasán és mellein.

   Örömmel konstalálom, hogy hagyja amint az ujjaim során az ajkaimmal is feltérképezem felső testét, és hogy - eme tettem során, gerjesztő apró morgások, és elnyomott sóhajok szakadnak fel belőle.

   Mielőtt elérhettem volna a nadrágja széléhez, amelytől megszabadítani kívánkoztam őt, nővérem hangja térít fel a kábulatból, amibe beleestem.

-          Kris, arra gondoltam, hogy esetleg nem lenne –e kedved ma bejönni velem a városba. Egy kicsit vásárolgatnánk, közben beülnék egy cukrázdába, és beszélgetnénk. Úgy mint régen. Na mit szólsz hozzá? – kérdezi, s kiérzem a hangjából a reménykedést.

   Kissé ijedten nézek a még mindig engemet ölelő, félmeztelen fél istenre, aki ugyan úgy tekint vissza rám. Közben a szemeim az ajkaira vándorol, amelyeket nem rég az enyéimen, és bőrőmön éreztem. Ajkaimba harapva, igyekszek elnyomni egy újabb feltörni kívánkozó nyögést. 

-          Kris? Hallottad amit az előbb kérdeztem? – teszi fel, ismételten a kérdését nővérem.

   S mivel, nem igazán figyeltem rá az előbb, megkérem, hogy ismételje el.

-          Miért is ne?! – felelem, kételkedéssel a hangomban, és elzárom a csapot. – Beadnád a törölközőt? – kérem. – Köszönöm. – mondom, miután benyújta a kisrésnyire szét húzott kabin ajtaját, majd miután magamköré tekerem, kilépek úgy, hogy még véletlenül se lássa meg, partneremet. – Amint elkészültem, mehetünk is. – mondom még, amikor kikísérem őt.
-          Renben. Lent várlak. – mondja, vidáman és távozik a szobámból.

   Amelynek a becsukva az ajtaját, a hátamat neki döntőm, és egy megkönnyebült sóhaj hagyja el ajkaimat, amiért nem buktunk le.

   Majd tekintetem, az éppen a haját megtörölő jóképű adonisz-ra siklik, aki a fürfőszobámból lépett ki.

   Észreveszem, hogy felém közeledik, és ez során a két tenyeremet magam elé teszem, védekezésképpen. Ezzel megállásra kényszerítve őt. Próbálok valamilyen ésszerű magyarázatot adni, avagy mondani valamit... de annyira kúszák a gondolatok a fejemben, és ráadásul sikerült annyira összezavarnia, hogy nem tudom mit kéne tennem, jelen pillanatban.

-          Azt hiszem, most az lesz a legjobb ha... ha, most elhagyod a – a szobámat. – mondom, amikor valemelyest kezdenek összerázódni a gondolataim a fejemben. – És... az ami köztünk történt... nos, tegyünk meg nem történté. – ajánlom.

   Bár, magam sem hiszem, hogy ez megvalósulhat. De... azt hiszem, helyesen cselekszem.Ki-tárom a szobám ajtaját, és arra invitálom őt, hogy távozzon.

   Azonban mielőtt elhagyhatta volna a szobámat, két tenyere közé fogja az arcomat, és egy lágy csókot lehel ajkaimra. Éreztetve velem, hogy nem fogja feladni. És ezt nem sokkal később, a szavaival is bizonyította.

-          Valóban ezt szeretnéd? Meg nem történtté tenni, mind azt ami köztünk történt? – kérdezi. – Nem hiszem, hogy valóban ezt szeretnéd. És azt sem hiszem, hogy sikerül megnem történté tenni azt, ami már megtörtént. – mondja, és a hüvelykujjával végig simít alsó ajkamon. A lélegzetem felgyorsult. – A tested, másként gondolja. Ahogyan én is. Éppen ezért, nem fogom feladni. Küzdeni fogok azért, hogy végre önmagad légy, Kristen. – suttogja, és egy apró puszit lehel szám szegletére, majd maga után becsukva azt ajtót, elment.

   Az ujjaimmal végig simítok az ajkaimon, és hagyom, hogy a számat elhagyja egy felkívánkozó sóhaj.

-          Mi történténik velem? – kérdeztem, magam elé nézve.

   Ám amikor nem kaptam választ a kérdésemre, megráztam fejemet, hátha kitisztul valamennyire, majd a szekrényemhez lépve kikaptam egy kék farmert, és egy hozzá illő kék felsőt. Amelyhez, egy régi ám de még is jó állapotban lévő converse cípőmet választottam ki.

   Amint felöltőztem, a hajamat egy csattal hátra fogtam, majd kilépve a szobámból a földszinte mentem. Ahol, nővérem és leendő sógorom társaságában megpillantottam őt.

   Őt, aki a szemét azóta rajtam tartja amióta megjelentem az alsó lépcsőfokokon. Észrevettem amint tetőtöl – talpig végig mér. Pillantása során, érzem amint az arcomba szökig a lehető legtöbb vér. Perzselő pillantása miatt, kénytelenül az ajkaimba harapok, amit ő észre is vesz. Mert szája arra a féloldalas mosolyra húzódik, amelyet nem régen a fürdőmben vetett rám.

-          Á... végre, hogy kész vagy. – szólalt meg mosolyogva, Nikki amint észrevette az én jelenlétemet is. – Még nem volt alkalmam bemutatni neked, a banda utolsó tagját. – húzott maga mellé. – Kris, ő itt Rob. Rob, ő pedig itt a húgom. – mutatott be minket egymásnak.

  Ekkor ő, kit Rob – nak hívnak, felém tartotta a jobb kezét. Amelybe belecsúsztattam az enyémet, és miközben kezet ráztunk. Éreztem, amint egy picivel erősebben szórítja meg az enyémet. És miközben a tekintetünk találkozik, egy rövid idő erejéig elveszek gyönyörű szürkéskék szemeiben.

-          Khm... khm... – a szemkontaktusunkat, nővérem kegyetlen torok köszörülése zavarja meg. Ami folytán, egy hirtelen mozdulattal ki is rántottam a kezemet, Robéból. – Na végre... öm... huhh... akkor izé,... szóval, jobb lesz ha mi most megyünk, Kris. – dadogja nővértem zavartan. – Majd jövünk. – motyogja oda, Kellan –nak, akinek az ajkára nyom egy puszit.

   Majd a táskáját felkapva a kanapéról, belém karolva húzz ki maga után a házból.

   Szótlanul, ül be a kocsijába, amelybe miután én is beszállok, elindítja...

(Robert)

   Ki ez a lány? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért, kívánom őt minden egyes pillanatban, amikor csak rá gondolok? - kérdések sokai tolonganak a fejemben, amelyet a Stewart rezidencia egyik vendégszobájának az ajtajába verek.

   Miért támadtam le őt, ma már kétszer is? Amikor én nem is ilyen vagyok?!

   Amióta megpillantottam őt, csak is rá tudok gondolni. Amióta, bekúszott az orromba, finom frézia illata, csak is arra vágyom, hogy még tovább érezhessem. Amióta beletekintettem gyönyörű smaragdzöld szemeibe, elvesztem. Rabul ejtett.

   Ajkai ízét érezve, az ujjaimmal végig simítok a sajátomon. És amikor az érintéseire gondolok, érzem amint a vágy érzése újra fellobbanni készül bennem, és csak egy erős késztetés tart vissza attól, hogy visszamenjek hozzá.

   Még soha senki nem váltott ki belőlem ilyen erős érzéseket, mint amilyent Kristen vált ki belőlem. Hol - ott, még csak tegnap találkoztunk először.

   Van benne valami, ami annyira csábít és vonz egyszerre, hogy egyszerűen képtelen vagyok őt kiverni a fejemből. Nem megy. Még ha akarnám se tudnám. Ő teljesen, más mint az eddigi barátnőim, avagy csak barátnő jelöltek.

   Hogy mivel is másabb ő, mint a többi lány?

   Nehéz erre választ találnom... de a bátorsága, a mozzanatai teljesen lenyűgöz. És az a kép amelyet elénk tár, az nem tévkép, és se nem illuzió.

   Azonban, lénye egy részét mélységesen elnyomta magában. Amelyet, csak is arra következtethetek, hogy az anyja halála miatti veszteség miatt nyomja el. Nem akarja, hogy mások őt törékenynek és sebezhetőnek lássa. Helyette elhiteti mindenkivel, hogy ő erős és magabiztos.

   Hogy honnan veszem ezt?

   Amikor rátaláltam reggel a házhoz legközelebbi parkban, amint az egyik padon, sír. Akkor jöttem rá arra, hogy ő is csak egy védtelen lány, akiben temérdek érzelem játszódik.

   Nem is gondolkodtam, hanem azon nyomban megszaporáztam a lépéseimet, és a karjaimba vontam. És vigasztalóan, simogattam hátát...

   Emlékeimből és gondolataimból egyaránt, egy halk kopogás zavart föl. Amelyet, még is meghallottam. Kitárva az ajtót, Kellan – nal találtam szembe magam.

-          Azt hittem, már vissza aludtál a reggeli a futás után. Vagy ne tán most akartál futni indulni. – mutatott a szerelésemre.

   Magamra nézve, észrevettem, hogy még mindig egy szál melegítő alsóban vagyok. Amely csúrom vízesen tapadt még mindig rám.

-          Már voltam. Épp most készültem átöltözni. – válaszoltam.

-          Oké. Csak azért jöttem, hogy nem – e vinnél el az apámhoz, a céghez? Csak hogy egyeztetni tudjam vele a hétvégi cégi összejövetelt... – mondta, egy fintorgás közepette. - ... ugyan is, Nikki elkérte a kocsimat, mert szeretné ezt a napot Kris-sel tölteni. Tudod, a húgával, aki tegnap érkezett meg.

   Persze, hogy tudom ki az a Kristen. Ő az a nő, akit sehogysem tudok kiverni a fejemből. – akartam mondani, de aztán mégsem mondtam.

-          De, csak átöltözöm. Aztán mehetünk. – válaszoltam.

   Majd, miután Kel magamra hagyott, ahogyan terveztem is, átöltöztem.

   Miután elkészültem, csatlakoztam a nappaliban tartozkodó ifjú jegyespárhoz. Amikor Kel és Nikki duruzsmolását hallgattam, valami arra sugalt, hogy nézzek a lépcső felé. Ahonnan ő lépkedett lefele. A kék farmer, rátapadt formás combjaira. Ahogyan a kék színű felső is igencsak kiemelte kicsi ám de mégis tökéletes felső idomait.

   Ezután Nikki bemutatott minket, bár majdnem kinyögtem, hogy már találkoztunk. És a találkozásunk igencsak eléggé közeli testhelyzetben végződött. De... még épp időben, észhez térítettem magamat. Mert egyikünket sem akartam kényes helyzetbe hozni.

   Majd Nikki távozása után mi is beszálltunk a hívott taxi-ba, amely miután hazavitt benünket hozzám, beültünk a kocsimba és már szálguldottunk is  Lutz vállalathoz....